A rendszerváltó romantika nyara után (egyelőre) kiábrándulósnak ígérkezik az ősz, azok számára legalábbis, akiket nem csak személyes érzelmeikben ragadt el az április 12-i hangulat, de közéleti véleményüket, a politikai helyzetre vonatkozó megítélésüket is személyes élményeikkel, vágyaikkal összhangban fogalmazták meg. A közélet iránti lelkesedés, az ország iránti szeretet, és a hazánk sorsát rontók elleni felindulás ugyanis könnyen válik rózsaszín köddé, vagyis vágyvezérelt gondolkodássá (wishful thinking) a politikai elemzésben.
Próbálok pontosan fogalmazni. Nem arról van szó, hogy mindenki, aki szerint április 12-e rendszerváltás, választási forradalom, vagy bármilyen más, egy sima demokratikus választáshoz képest (bár azt nehezebb megmondani mi pontosan, mint talán elsőre tűnik) plusz jelentéstartalommal bíró felhatalmazási aktus volt, az automatikusan a Tiszát támogató ágens volna. Nem kevesen beleestek ugyanis a romantikus elképzelésbe, hogy a kétharmados szavazati arány, kombinálva a rekord részvétellel, és a választások éjjelén kitörő eufóriával, lehetővé teszi a haza és az új kormánypárt szempontjainak azonosítását egy választási pillanatnál hosszabb időtávon is.
Arról azonban mindenképp, hogy egyes, igenis politikai töltettel bíró keretezései (vagyis ezen értelmezések előadásában és érvényesítésében érdekelt és ellenérdekelt felek vannak) a 2026-os választásoknak úgy tudnak megjelenni, mintha a légüres térben lebegnének, nem pedig mint hatalmi célok mentén strukturált nyilvánosságban megjelenő állítások, mintha az országgyűlési választás szavazólapja egyéni interpretációra nyitott metafora volna, nem pedig politikai eszköz mellyel hatalmat lehet szerezni, és mintha egyes elemzések és vélemények kifejezői nem fejtettek volna ki munkát április 12-e bekövetkeztének érdekében (vagy akár azzal ellentétesen).
Kérlek ha értékesnek tartod a munkám, fizess elő a hírlevelemre.
Itt tudod elolvasni miért van előfizetés és mivel jár.
Köszönöm szépen.
A magam részéről igyekeztem népről, népakaratról írni és rendszerváltásról / rendszerváltó hangulatról, minél szűkebben a választási kampányra és az április 12-i voksolási aktusra korlátozva – elismerve, hogy vitáink erkölcsi felelősségről, a magyar demokrácia deliberatív intézményeinek átalakításáról, vagy alapdokumentumairól és alapintézményeiről (ld. alkotmányozás, köztársasági elnöki hivatal) mind abba az irányba mutatnak, hogy sokan nem csak beszélnének róla, de tenni is szeretnének azért, hogy ez több legyen mint kormányváltás. Ugyanakkor, ahogy egy korábbi hírlevelemben már írtam, minél inkább összekeveredik ez az ambíció a kormányzás napi érdekeivel, annál kevésbé illeszkednek majd a valósághoz, és tűnnek majd vágyvezéreltnek a rendszerváltásról megfogalmazott politikai vagy elemzői gondolatok. Ami persze nem a korábban megfogalmazott álláspontok érvénytelenségét mutatja feltétlenül (bár ez is bőven benne lehet), hanem elsősorban a politikai gondolkodás időbeliségét.
A vágyvezéreltség nem egy bug, hanem feature
Régen többet írtam és beszéltem a politikai realizmusról, amit fokozatosan inkább egy elemzői attitűdként próbáltam megvalósítani, mintsem explicit metateoretikus álláspontként fogalmaztam meg a tartalmaimban. Ennek az egyik oka, hogy igazából az Orbán-rendszer utolsó éveiben már szinte teljesen uralta a politológus és a véleményformálói szakmát is a vágyvezéreltség, mely esetében a rámutatás vagy a dekonstrukció eszköze hatástalannak mutatkozott, rosszabb esetben értelmetlen vitákba fulladt melyekben a politikai, intellektuális és személyes tétek keveredésének megjelenése jóval pontosabb képet adott egyfajta valóságról (a politikai gondolkodásunk állapotáról), mint az elhangzó konkrétumok. Pedig a vágyvezéreltség fölismerésére, hatásának beazonosítására, és elemzéseinkben való minimalizálására törekedni az maga a (realista) politikai elemzés egyik legfontosabb teendője volna.
Mindannyian vágyvezérelten állunk, többé vagy éppen kevésbé, a saját életünkhöz és persze a közösségeink működéséhez is. Ahogy ebben a podcastban ez el is hangzik Raymond Geuss cambridge-i politikafilozófus, eszmetörténész részéről, a vágyvezérelt gondolkodás egy adottság az emberi létezésben, és még az előnyei is meglehetnek. Ugyanakkor, ez nem jelenti, hogy a pontos működésének megértése, politikai funkcióinak feltárása ne volna egy folyamatosan újratermelődő szellemi teendő saját munkánk és a tágabban értett közélet tekintetében.
És ennek a(z ön)reflexiónak nem csak egyfajta szakmai etikához való ragaszkodás lehet az oka, én legalábbis legfőképpen azért készítek retrospektív írásokat vagy videókat a saját korábbi munkáimról, mert hiszek benne, hogy ha feltárjuk a bennünket mozgató motivációkat, visszatekintve tévedéseinket vagy egyszerűen vágyvezérelt korábbi gondolatainkat, azzal egyszerre a legkevesebbet és a lehető legtöbbet tesszük a politikai nyilvánosságban való munkánk iránti bizalom megteremtésében. Néhány ilyen korábbi írásom itt ⬇️
A politika jórésze beszéd, a politikáról való beszéd politikacsinálás.
Ezen állítás részeként pedig az egyik legnagyobb kockázat a posztorbáni független nyilvánosság számára talán pont az, hogy önnön átpolitizáltságát nem a munkafolyamat részeként, hanem post hoc fedi fel. Hiszen önmagában azzal szerintem sincs semmi gond, maximum elszoktunk tőle az Orbán-rendszer alatt, hogy újságírók, elemzők, kutatók “bemennek” kormányozni, de abból már fakadhatnak tágabb társadalom szövetét, vagy legalábbis annak elitjébe vetett bizalmat megtépázó következmények, ha ez a folyamat nincs megfelelő hűséggel elbeszélve, vagy újságírói, esetleg történeti eszközökkel feltárva. Ezekről a dilemmákról szerintem a szakmához képest kiemelkedő nyíltsággal beszélgetett nemrég Pető Péter és Gulyás Márton itt.
Önmagában a beszéd persze korlátos eszköz. Van, akiben a legmélyebb, legőszintébb megnyilatkozás sem bizalmat fog kelteni, sőt, épp ellenkezőleg, az instrumentalizált megnyílás jól ismert eszköze miatt növelheti a gyanút, vagy éppen semmi mást nem ér el a beszélő, minthogy támadási felületet nyit a cinikus felek számára. Mégis, a nyilvánosság, a tudatipar munkásainak a folyamatosan jó színvonalon végzett szakmai tevékenység mellett talán ez a másik lehetősége van még arra, hogy a világszerte bizalomvesztési válságban küzdő intézményeit megtámogassa.
Jó érzés a rózsaszín ködön át nézni a politikát, jó érzés elképzelni, hinni, megélni, hogy valami kivételes részei vagyunk – de nem hogy egy választásnak, egy rendszerváltásnak, még egy forradalomnak is van másnapja. Ezért sem jelenti ugyanazt április 12/13-án rendszerváltásról beszélni, mint beszélni ugyanerről az ellentmondásos alaptörvénymódosítások, az NVVH felállítási folyamata, a közmédia újrastaffolása, ésatöbbi közben, után. A vágyvezérelt gondolkodás kikerülhetetlen, az igény rá kifejezetten magas, és még esztétikai élményt is nyújthat. Kérdés, hogy politikai vélemények megfogalmazásakor, vagy éppen elemző jellegű tartalmakban ahhoz nyújtunk gondolati erőforrásokat, nyelvet, vagy éppen jól befogadható történetet, hogy ezt megéljék a befogadóink, vagy éppen ellenkezőleg, ezzel az akár önmagunkban is buzgó energiával szemben mozgósítjuk eszköztárunkat, és adunk kényelmetlen, kizökkentő, olykor lelombozó elemzéseket.
Azért is gondolkodtam mindezekről kicsit talán elvontabban újra, mert elindult a közélet újra így ősszel. Ennek részeként a Jólvanezígy 5. évada is a héten, és legnagyobb örömömre nem is volt kérdés, hogy ebben a posztorbáni évadban, ahogy eddig sem, hogy a nézők számára értékes tartalomkészítés és a véleményformálás, mindenféle ellentétes híreszteléssel ellentétben, nem a nézők politikai preferenciáinak kiszolgálását jelenti a műsor készítői számára. Hisz valójában ez rövidtávú kifizetést adna csak, és beláthatatlan, hogy mit áldoznánk érte hosszútávon. Most úgy tűnhet mintha az Orbán-rendszer bukásával a véleményformálásban is reset gombot lehetne nyomni, de ez nem így van. A nézőknek / olvasóknak / hallgatóknak van emlékezete arról, mit csináltunk a kampányban, lesz arról is emlékezete mit mondtunk a Tisza első hónapjaiban, és hiszek benne, hogy hosszú távon is meg fog térülni ez az attitűd. Még akkor is, ha most kicsit több a felszisszenő hozzászólás. Persze, erősen benne van a lehetőség, hogy mindezt csak az én vágyvezéreltségem mondatja most velem is :)
Ha még több politikaelméleti tartalomra vágysz, akkor pedig ajánlom legutóbbi videómat is, íme:
Szó sincs "kétharmados választási aranyról". A TISZA 53%-ot kapott. 16 évig a Fidesz beszélt folyton a hamis kétharmados felhatalmatásról, úgy látszik ez sem változott az úgynevezett rendszerváltással. De persze ez a romantikus rajongástól nem látszik.