Amikor az erkölcsi nyelvezet előtérbe kerül...
... akkor én inkább Joan Didion-t olvasok és kicsekkolok.
Magyar Péterék egyik fontos teljesítménye, hogy 2024 tavaszától 2026 tavaszáig képesek voltak az elitdiskurzusokat a maguk tekintetében minél inkább a primer politikai kérdések területén tartani (e.g. szavazatszerzés, kampány, kormányzóképesség, stb.), a közélet esztétikai és erkölcsi témáit, olykor moralizáló, felháborodó, szájhúzó, fontoskodó impulzusait pedig a Fidesz (és a porondon maradt szerencsétlenkedő kispártok) irányába fordítani.
A választás utáni eufóriát követően azonban eltéveszthetetlenül visszatértek a korábbi reflexek. Az Orbán-rendszer és a leváltására vonatkozó kampány fegyelmező ereje fellazult, és talán a felhatalmazás nagysága is szabadította fel annyiakban az igényt, hogy 16 év sérelmeit, vágyait, érdekeit most elkezdje, retrospektív, érvényesíteni a nyilvánosságban. A nyelv mindehhez elsősorban a moralitásé, részben a jogi felelősségrevonásé és a politikai legitimitásé. Igazságtétel, helyreállítás, kárpótlás. Bűnösök és áldozatok. És ez így is van rendjén. Akit érint, érdekel, lelkesít az ilyesmi vagy akinek érdekharcait éppen alkalmasan lehet egy adott erkölcsi kérdés keretein belül vinni előre, azoknak mindezek most nagyon fontosak lesznek. De egyszerűen csak azoknak is, akikről Joan Didion On Morality c. esszéjében1 ír, akik szeretnének valamiben hinni, vagy kilépni kicsit a saját életük fárasztó kérdéseiből, esetleg magánéleti bukásaik helyett közéleti sikerek után indulnak. És nem kevesen vannak, lesznek ezzel így. Hiszen elfoglalt intézmények, elnyomott ambíciók, koncepciós eljárások és lejárató kampányok állnak mindannyiunk mögött.
“Questions of straightforward power (or survival) politics, questions of quite indifferent public policy, questions of almost anything: they are all assigned these factitious moral burdens. There is something facile going on, some self-indulgence at work. Of course we would all like to “believe” in something, like to assuage our private guilts in public causes, like to lose our tiresome selves; like, perhaps, to transform the white flag of defeat at home into the brave white banner of battle away from home. And of course it is all right to do that; that is how, immemorially, things have gotten done.” — Joan Didion: On Morality (1965)
A kockázat abban van, ahogyan erre Didion szintén figyelmeztet, ha a (hatalom)politika, a közpolitika, vagy szinte bármilyen közéleti terület kérdéseit elkezdjük egyaránt a moralitás nyelvezetén keresztül megtárgyalni és mindeközben nem tudatosítjuk, hogy mit csinálunk valójában.
Hasonló dilemmákról beszéltek a Partizán egyik választás utáni élő adásában Mráz Attila és Réz Anna filozófusok is: az erkölcs nézőpontja annál többet tud segíteni, minél specifikusabban ismerünk helyzeteket, és annál inkább csökken a magyarázó vagy felelősségosztó ereje, minél általánosabban próbáljuk alkalmazni. Az adásban mindezt az elkövetők, kollaboránsok, bűnösök, hatalmasok oksági felelősségrevonásának komplexitása felől fejtik ki. De legalább ennyire, ha nem méginkább, fontos volna megőrizni az erkölcsi vitákat (vagy egyéb vitákat erkölcsi köntösben) lefolytatók beágyazottságának tudatát.
Ez alatt értem annak fontosságát, hogy ne pusztán (őszintén, szerintem egyáltalán ne) elvont álláspontokként értelmezzünk egyes közéleti megnyilvánulásokat, az olyan kérdésekben, mint hogy: helyes volna-e a felelősségrevonás, vagyonvisszaszerzés, szimbolikus átértékelés? (Egyébként nem igazán hallottam olyat, hogy valaki szerint nem.) Hanem igenis tegyük hozzá egy-egy kérdést a felszínen tartó, vagy egy-egy álláspontot képviselő szereplő életének közéletileg releváns kontextusát. Úgymint: aki független művészként külföldre üldöztetett a puszta megélhetésért, az egy sajátos pozícióból, érzelemből, motiváltságból fog hozzáállni az új rendszerben szükséges teendőkhöz. Az, aki utoljára 2010 előtt tudta gyakorolni szakpolitikai, közpolitikai, kormányzati kapacitásait az megintcsak egy egyedi helyzetből tekint majd a poszt-orbáni világra. Ráadásul mindezeket a hozzáállásokat (és akkor még csak az elitről beszélünk) tovább tördeli majd az, hogy az új tiszás világ befogadó-e az adott szereplő felé, vagy a rendszerváltás után nem lehet része a “most mi jövünk” hangulatnak, vagy nem annyira, mint szeretne.
Több mint egy éve készítem ezt a hírlevelet, és szeretném a rendszerváltás utáni időszakot is egyedi és hasznos tartalmakkal követni tovább. Ezért arra kérlek, ha értéket kapsz itt, akkor iratkozz fel, ha pedig szeretnéd, hogy folytassam, akkor támogass előfizetéssel!
Itt tudod elolvasni miért van előfizetés és mivel jár.
