Ezt még biztosan kell emésztgetnem, mind a mögöttes gondolat, mind a szerkezet és forma szempontjából.
Két kekec megjegyzésem azért akad így elöljáróban:
- én úgy értettem, Pap Szilárdnak nem a külső normatív elvekkel kapcsolatos volt a kritikája, hanem kifejezetten a megfelelési (és "megfeleltetési") kényszerrel; azzal, hogy alapvetően hasonló értékeket valló emberek saját és egymás viselkedésének zsűrizésével vannak elfoglalva, illetve hogy a maguk fölé helyezett zsűri jó visszajelzést adjon róluk (ami meg egyébként szinte lehetetlen)
- a baloldali anti-intellektualizmussal kapcsolatban... hogy mondjam. Ez az anti-intellektualizmus itt van velünk a szobában? Eddig azt hittem, hogy épp a populizmust kéne rehabilitálni és a "belpesti", cselekvőképtelen elvont elvi belharcokat kéne felszámolni. Nekem ez most nem áll össze. Miben nyilvánul meg ez az anti-intellektualizmus, és nincs egy intellektualizmus-populizmus dichotómia?
Értem, hogy bántottak emberek, akik magukat baloldalinak mondták, ezért is keresel új utakat. (Nekem is volt ilyen élményem.) Ezzel együtt, szerintem a kritikai álláspont, azt, hogy alapvetően romboló gazdasági működésben és környezeti válságban vagyunk, szerintem az alapok közé kell venni, hogy azért szembesüljünk ezzel is.
Nekem a baloldali politikai-gazdaságtani elemzéssel nincs is gondom, nem is hiszem, hogy hátrahagytam (az más kérdés hogy már közel se olyan radikális mint 5-10 éve, hiszen megy a mainstream is efelé) — ezeknek a dolgoknak semmi köze ahhoz, hogy ki bántott, vagy sem:)
Nekem nem a liberalizmusban rossz a közérzetem, hanem inkább annak hiányában. A modern liberalizmus valóban a kapitalizmus terméke, nélküle szétrobbanna az egész társadalmi-gazdasági rendszer. A liberalizmus ennélfogva szerintem egyfajta stabilizátor, olyan keretrendszer, amely lehetővé teszi az értelmes, erőszak nélküli (politikai) vitát. Ha nincs, akkor marad a nyers erő, mint társadalomszervező elv. Szóval az elvesztése számomra a legnagyobb társadalmi kockázat, amit el tudok képzelni. Márpedig ez a folyamat nagy ütemben zajlik, Gilead épül.
Az a félmondat fogott meg nagyon, (a videoban hangzik el, de talán a problémakör nekem ebbe sûrûsödik) miszerint a klasszikus liberalizmus két fronton háborúzik az univerzalizáló-metafizikus (vallásos - pszeudo-vallásos) politikai világmagyarázat és az utópisztikus, forradalmi, korai szocialista világmagyarázat ellen. És hogy ez lenne az értéke. Amit talán pragmatizmusként lehetne azonosítani (legalábbis talán ebben a háromszögben). Azután ez átmegy az univerzalismusba Rawls gondolataival, tehát kvázi elárulja eredeti törekvéseit, illetve az azonosított értéket. De ezek fényében nekem olybá tûnik, hogy ahogy elmozdul a frontról az egyik irányba, úgy a tömeg a másik pólus hiányát hánytorgatja fel. Tehát akkor (lehet hogy Geuss ezt mondja, nem tudom) tulajdonképpen nem az utópia hiányzik, és ez a rossz közérzet? Nem sekélyen értve az utópiát inkább ilyen Blochi komolyan vétellel, mint emberi szükséglet. Dialektikának szaglik... Azokat a problémákat amikrôl ír, össze lehetne foglalni az utópia hiánya mentén? És ha igen, következik ebbôl az hogy a posztliberalizmus gyógyszere valamifajta utópia koncepcióra alapulhat?
Szia Barnabás! Ez egy izgalmas felvetés — és teljesen logikus, ahogy levezeted. Geuss pont az antiutópikus impulzusát szeretné helyreállítani a liberalizmusnak, pontosabban ebben az esszében azon szerzőkkel és hagyománnyal érvel Rawls (és az ő kantianizmusa) ellen, amely sokkal inkább történelmileg beágyazott, vagy tekinthetjük az angolszász klasszikus liberalizmusban. Szóval a csavar talán itt van: a baloldalon sokszor azt gondolják a liberálisokkal a túlságosan a világnak való megfelelés a gond, a kapitalizmus ideológiai szolgálójának tekintik — Geuss ezt megpróbálja kontextualizálni, és ahelyett hogy visszamenőlegesen a teljes liberális politikai gondolkodástörténetre vetítené, pont ott látja a problémát, ahol manapság kevésbé szokás, a hetvenes évektől kialakuló politikai filozófiai hullámban, amely új alapokra helyezte a liberális politikai gondolkodást és egyébként ezt a teljes szakmát is, elsősorban az amerikai akadémiai közegben. Geuss (vagy más összességében rendszerellenes realisták) tehát nem a valóságtól elvonatkoztató víziókat hiányolja, hanem pont a valóság megismerésének igényét, és annak alapján kifejtett cselekvésorientált politikai gondolkodás hiányát azonosítja be a liberális korszellem (egyik) problémájaként.
Ezt még biztosan kell emésztgetnem, mind a mögöttes gondolat, mind a szerkezet és forma szempontjából.
Két kekec megjegyzésem azért akad így elöljáróban:
- én úgy értettem, Pap Szilárdnak nem a külső normatív elvekkel kapcsolatos volt a kritikája, hanem kifejezetten a megfelelési (és "megfeleltetési") kényszerrel; azzal, hogy alapvetően hasonló értékeket valló emberek saját és egymás viselkedésének zsűrizésével vannak elfoglalva, illetve hogy a maguk fölé helyezett zsűri jó visszajelzést adjon róluk (ami meg egyébként szinte lehetetlen)
- a baloldali anti-intellektualizmussal kapcsolatban... hogy mondjam. Ez az anti-intellektualizmus itt van velünk a szobában? Eddig azt hittem, hogy épp a populizmust kéne rehabilitálni és a "belpesti", cselekvőképtelen elvont elvi belharcokat kéne felszámolni. Nekem ez most nem áll össze. Miben nyilvánul meg ez az anti-intellektualizmus, és nincs egy intellektualizmus-populizmus dichotómia?
Értem, hogy bántottak emberek, akik magukat baloldalinak mondták, ezért is keresel új utakat. (Nekem is volt ilyen élményem.) Ezzel együtt, szerintem a kritikai álláspont, azt, hogy alapvetően romboló gazdasági működésben és környezeti válságban vagyunk, szerintem az alapok közé kell venni, hogy azért szembesüljünk ezzel is.
Nekem a baloldali politikai-gazdaságtani elemzéssel nincs is gondom, nem is hiszem, hogy hátrahagytam (az más kérdés hogy már közel se olyan radikális mint 5-10 éve, hiszen megy a mainstream is efelé) — ezeknek a dolgoknak semmi köze ahhoz, hogy ki bántott, vagy sem:)
Nekem nem a liberalizmusban rossz a közérzetem, hanem inkább annak hiányában. A modern liberalizmus valóban a kapitalizmus terméke, nélküle szétrobbanna az egész társadalmi-gazdasági rendszer. A liberalizmus ennélfogva szerintem egyfajta stabilizátor, olyan keretrendszer, amely lehetővé teszi az értelmes, erőszak nélküli (politikai) vitát. Ha nincs, akkor marad a nyers erő, mint társadalomszervező elv. Szóval az elvesztése számomra a legnagyobb társadalmi kockázat, amit el tudok képzelni. Márpedig ez a folyamat nagy ütemben zajlik, Gilead épül.
Itt a szenvedés oka nem egyéb, mint az énképhez való ragaszkodás.
Az a félmondat fogott meg nagyon, (a videoban hangzik el, de talán a problémakör nekem ebbe sûrûsödik) miszerint a klasszikus liberalizmus két fronton háborúzik az univerzalizáló-metafizikus (vallásos - pszeudo-vallásos) politikai világmagyarázat és az utópisztikus, forradalmi, korai szocialista világmagyarázat ellen. És hogy ez lenne az értéke. Amit talán pragmatizmusként lehetne azonosítani (legalábbis talán ebben a háromszögben). Azután ez átmegy az univerzalismusba Rawls gondolataival, tehát kvázi elárulja eredeti törekvéseit, illetve az azonosított értéket. De ezek fényében nekem olybá tûnik, hogy ahogy elmozdul a frontról az egyik irányba, úgy a tömeg a másik pólus hiányát hánytorgatja fel. Tehát akkor (lehet hogy Geuss ezt mondja, nem tudom) tulajdonképpen nem az utópia hiányzik, és ez a rossz közérzet? Nem sekélyen értve az utópiát inkább ilyen Blochi komolyan vétellel, mint emberi szükséglet. Dialektikának szaglik... Azokat a problémákat amikrôl ír, össze lehetne foglalni az utópia hiánya mentén? És ha igen, következik ebbôl az hogy a posztliberalizmus gyógyszere valamifajta utópia koncepcióra alapulhat?
Szia Barnabás! Ez egy izgalmas felvetés — és teljesen logikus, ahogy levezeted. Geuss pont az antiutópikus impulzusát szeretné helyreállítani a liberalizmusnak, pontosabban ebben az esszében azon szerzőkkel és hagyománnyal érvel Rawls (és az ő kantianizmusa) ellen, amely sokkal inkább történelmileg beágyazott, vagy tekinthetjük az angolszász klasszikus liberalizmusban. Szóval a csavar talán itt van: a baloldalon sokszor azt gondolják a liberálisokkal a túlságosan a világnak való megfelelés a gond, a kapitalizmus ideológiai szolgálójának tekintik — Geuss ezt megpróbálja kontextualizálni, és ahelyett hogy visszamenőlegesen a teljes liberális politikai gondolkodástörténetre vetítené, pont ott látja a problémát, ahol manapság kevésbé szokás, a hetvenes évektől kialakuló politikai filozófiai hullámban, amely új alapokra helyezte a liberális politikai gondolkodást és egyébként ezt a teljes szakmát is, elsősorban az amerikai akadémiai közegben. Geuss (vagy más összességében rendszerellenes realisták) tehát nem a valóságtól elvonatkoztató víziókat hiányolja, hanem pont a valóság megismerésének igényét, és annak alapján kifejtett cselekvésorientált politikai gondolkodás hiányát azonosítja be a liberális korszellem (egyik) problémájaként.