Rossz a közérzetünk a liberalizmusban, és mi lesz utána?
Az alábbiakban a legújabb YouTube-videómhoz írt jegyzeteimet osztom meg veletek és közös gondolkodásra invitállak benneteket, hogy tovább beszélgessünk arról, miként érdemes az életünket és a politikát elgondolni a liberalizmus után.
Ha inkább a videót néznéd meg, akkor kattints ide ⬇️
Ez a videó és szöveg ingyenesen elérhető mindenki számára. Ha szeretnéd kifejezni tetszésedet kérlek oszd meg másokkal is, vagy fizess elő a hírlevélre.
Utálod az előfizetést és inkább meghívnál egy kávéra? ☕️
Az ezt megelőző videóban a liberális vagy progresszív politika nehézségeiről beszéltem a ‘jó életre’ vonatkozó ajánlatok megfogalmazásában, a konklúzióm szerint, nehéz úgy politikailag vonzó ajánlatot tenni, hogy erre nincs válasz. Ezután a videóm után többen írtatok, hogy érdekelne, mi az én gondolatom erről, hogy milyen ajánlatot lehetne tenni a jó életre, vagy én személyesen milyen politikailag értelmezhető választ látok, ami nem a konzervatív mintákat követi. Bár tézisekként egyelőre biztosan nem tudnám megfogalmazni a válaszaimat, van ami körvonalazódott bennem ezzel kapcsolatban, elsősorban mióta kiléptem az egészen fullasztó balos közegből. Ehhez kapcsolódik néhány könyv és tartalom, amit az elmúlt időben elővettem, ezeket is bemutatom mindjárt, kitérve arra, amilyen válaszokat a ‘jó élet’ kapcsán a politikai gondolkodás és az életmódtartalmak területén egyébként felfedezni látok.
Rossz közérzet a liberalizmus után
Az első kiindulási pontom, hogy a jövő politikai gondolkodása és elgondolása nem tud liberális keretben működni, nem lesz elegendő ajánlat a visszatérés egy klasszikus liberális működéshez, mégha részleteiben erre is van szükség.
A liberalizmus ugyanis meglehetősen hatékony volt a hagyományos életformák és értékek dekonstrukciójában, de mostanra kijelenthetjük, hogy pótolni nem igazán tudta olyan példával vagy ajánlattal, ami hosszú időn át emberek tömegeit tudta volna inspirációval, kreativitással, lelkesedéssel eltölteni. Erről ír Raymond Geuss a Rossz közérzet a liberalizmusban c. esszéjében, amit Somos Márk fordításában ingyenesen elértek a fenti linken. Aki pedig volt a legutóbbi Közös Gondolkodó Körünkön az már nagyon ismeri 💛 (Részletek a következőről hamarosan!)
Geuss ezért nem feltétlenül hibáztatja a liberalizmust, sőt, rámutat, hogy eredetileg a liberalizmus nem egy utópikus ajánlatként jelent meg a politikai gondolkodásban, hanem egy kétirányú harcban, egyszerre kritizálta a vallásos metafizikus gondolkodást (illetve annak formájába illeszkedő ateista politikai filozófiai irányokat, mint a Kantianizmust), illetve a jövőre vonatkozó univerzalisztikus, igazán mélyen felforgató, szinte vallásos téteket és érzelmeket mozgató radikális progresszivizmust, korai szocializmust.
A liberalizmus csak a huszadik század közepétől került olyan szerepbe melyben nem csak a nyugati társadalmakban, de egyre inkább az emberiségre vonatkozó egyetemes kihívások tekintetében kellett, vagy kellett volna válaszokat adjon a nemzetközi konfliktusoktól a társadalmakon belüli elosztási és életmód kérdésekre egyaránt. Amikor a történelem végéről, majd a történelem végének végéről beszélünk, akkor ennek a projektnek a felfutására majd valósággal találkozva a koppanására gondolunk.
A közösség (jó esetben) inkább homeopátiás javallat, mint valódi gyógyszer. Rossz esetben maga a kórság.
A második állításom, hogy önmagában a közösség nem válasz. Sokan ezt mondják, a liberális individualizmus és fogyasztói társadalom atomizációja után a közösségekben lesz a válasz. Talán részben igen, de erősen kételkedem ebben.
Szerintem a legtöbben akik a kortárs életmódbeli szabadságokat élvezzük azonnal megfulladnánk ha egy szoros kulturális, baráti és rokoni szálakat jelentő kisközösségben kellene éljünk. mondjuk egy faluban, ahol számontartják voltunk-e templomban, a kocsmában, kire szavazunk, kikkel találkozunk vagy lépünk kapcsolatba. persze most trendi valamennyire az ilyen kényelmetlenségek esztétizálása valamifajta “élet értelmének” megtalálása érdekében, de személyesen én ebben nem hiszek, főleg abban nem, hogy egy előremutató ajánlat lenne a jobboldallal szemben a közösségek mindenek elé helyezése.
Persze vannak másfajta közösségek is az ajánlatok között — ezekről, az elsősorban identitásalapú új politikai közösségekről ír friss posztliberalizmusról szóló cikkében John Gray brit politikafilozófus.
Az állítása szerint az ultaindividualista zeitgeistban élő személyek iszonyatosan vágynak a kollektív hovatartozásra és ezért olyan közösségeket kezdenek formálni, melyeknél a hovatartozáshoz bizonyos megkülönböztetett jogokat kezdenek rendelni, legyen az a melegközösség (egyes elemeiben), valamilyen pozitív diszkriminációt elérő etnikai közösség, és így tovább. Azt mondja, ez az egész már nem is az erőforrásokról szól, hanem egyfajta közéleti terápia, ahol az identitáson keresztüli, egyéniségtől megfosztott, önmegvalósítás elégíti ki a pszichés szükségleteket a kiüresedett életünkben. Gray konklúziója, mellyel én magam is hajlamos vagyok egyetérteni: ezek a magukat lehatároló közösségek, melyek megkülönböztetett bánásmódot vagy akár jogokat követelnek, vagy szimplán plusz kulturális elismerést, egy újfajta, gyakran szubtilis de, kibékithetetlen, tehát permanens belső harcba taszítanak társadalmakat.
Ez a politika elsőszámú dilemmája, réme a Hobbesiánus felfogásban: ha polgárháború van, akkor nincs rend, rend nélkül pedig az életünk “magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”.
Bár talán a rövidség miatt már nem kell úgy aggódni mint 16-17. század fordulóján, és a közösségek harcában a magány sem fenyeget akkora erővel — szegényes, csúnya és állatias még bőven lehet.
Jó példák nélkül nem fog menni
A harmadik állításom, hogy mindannyiunknak szüksége van arra, hogy példákat lássunk magunk előtt a jó életre. Ezt nem lehet könyvekből vagy elméletből elsajátítani, ahogy Pap Szilárd barátom írta friss hírlevelében, benne kell legyünk az életünkben, nem nézhetjük folyton, hogy valami külső normatív elvnek megfelelünk-e.
Az igény erre létezik,
ezért is viselkedik Orbán Viktor is életvezetési tanácsadóként;
és ezért van akkora ‘rezonanciája’ a szellemtudományokban is az ilyen irányú műveknek, mint pl a nemrég Budapesten járt Hartmut Rosa rezonanciaelméletének;
és ezért van akkora piaca a szoft-tudományos pszichológiai, pszichiátriai műveknek is, mint a nemrég magyarul is megjelent Dopamintársadalom.
Ezek a dolgok, bár azt gondolhatjuk, hogy teljesen más céllal, nívóval és politikai éllel jelennek meg, mind erről szólnak: kapaszkodókat adni és példákat a kusza és bonyolult világban. Az én egyik feltételezésem ennek mentén, hogy be kell menni ebbe a térbe, ahol a személyes és a politikai nem a számonkérés és a kritika, hanem a plusz tartalom és a példamutatás nyelvén találkoznak.
Ha olvassátok a hírlevelemet, hallgatjátok a podcastomat (Belépési Küszöb) vagy nézitek a social médiás tartalmaimat az elmúlt évben, akkor pontosan ezt láthatjátok, hogy ezzel kísérletezem.
Bemutatom, hogy én hogyan tudtam megszabadulni attól a nyomástól, amit tőlem teljesen független, az irányomban rosszindulatú emberek helyeztek rám,
hogy hogyan próbálom visszaszerezni a szuverenitásomat, miközben nem adom fel a hitemet az emberi kollektív cselekvésben,
őszintén írtam arról milyen küzdelmekkel jár fiatal nőként megjelenni a közéletben, és hogy miért tartom fontosnak nemet mondani,
de volt már podcastom a női szolidaritásról és az anyaságról is,
illetve sokszor kommentálok popkulturális jelenségeket közéleti éllel, pont azért, hogy feszegessem a politikai gondolkodás határait.
És mindemögött van pedagógiai elképzelésem: miszerint nem kell mindent lebutítani vagy egyszerűsíteni, ugye ezért Belépési Küszöb a podcastom, mert elegem volt a balos anti-intellektualizmusból. Illetve, abban bízom, hogy látszódnak a körvonalai a politikai elemzésben követett módszereimnek és elveimnek is: az elméletet mindig a gyakorlattal együtt, a saját történelmi valóságunkhoz szabott formában és abból informálódva próbálom végezni.
Persze ez még mind kevés ahhoz, hogy válasz legyen az előző videómban kifejtett nehézségeire a progresszív víziótlanságnak, de remélem a körvonalai jobban látszódnak az én gondolkodásomnak a témában.
Aktuálpolitikai téren ajánlom a legfrissebb Belépési Küszöböt és ezt az okt. 23 utáni Partizános beszélgetést is Ittzés Ambrussal és Nahimi Botonddal.
Ezt még biztosan kell emésztgetnem, mind a mögöttes gondolat, mind a szerkezet és forma szempontjából.
Két kekec megjegyzésem azért akad így elöljáróban:
- én úgy értettem, Pap Szilárdnak nem a külső normatív elvekkel kapcsolatos volt a kritikája, hanem kifejezetten a megfelelési (és "megfeleltetési") kényszerrel; azzal, hogy alapvetően hasonló értékeket valló emberek saját és egymás viselkedésének zsűrizésével vannak elfoglalva, illetve hogy a maguk fölé helyezett zsűri jó visszajelzést adjon róluk (ami meg egyébként szinte lehetetlen)
- a baloldali anti-intellektualizmussal kapcsolatban... hogy mondjam. Ez az anti-intellektualizmus itt van velünk a szobában? Eddig azt hittem, hogy épp a populizmust kéne rehabilitálni és a "belpesti", cselekvőképtelen elvont elvi belharcokat kéne felszámolni. Nekem ez most nem áll össze. Miben nyilvánul meg ez az anti-intellektualizmus, és nincs egy intellektualizmus-populizmus dichotómia?
Értem, hogy bántottak emberek, akik magukat baloldalinak mondták, ezért is keresel új utakat. (Nekem is volt ilyen élményem.) Ezzel együtt, szerintem a kritikai álláspont, azt, hogy alapvetően romboló gazdasági működésben és környezeti válságban vagyunk, szerintem az alapok közé kell venni, hogy azért szembesüljünk ezzel is.