Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban.
Siker és bukás a forradalmi képzeletben 2025-ben.
Gondolatok alkotások nyomán.
- Kemény Lili - Dohy Balázs: Az orosz barát (Örkény István Színház, 2025.)
- Paul Thomas Anderson: One Battle After Another (2025)
Arról, hogy mi számít sikernek, és mi kudarcnak, bármennyire is úgy tűnik, hogy vannak objektív mércéi, sosem fogunk megegyezni. Legalábbis a legtöbb kérdésben rövid távon kikerülhetetlennek tűnnek a sikerességről szóló vitáink, gyökerezzenek azok akár az esztétika (művészet, kultúra), a közélet (politika, gazdaság) vagy éppen a személyes élet területén.1
Az élet nem egy érettségi vizsga, olimpiai versenyszám, vagy éppen egy bonyolult süteményrecept. Már önmagában a körülmények sem lefixálhatóak, amelyek között megítéljük egy művészeti munka, egy politikai kezdeményezés, vagy éppen egy szakmai karrier sikerességét. Az értelmezési keret kiválasztása önmagában döntő a sikeresség megítélésében, a viták legtöbbször itt kezdődnek. A populáris érdeklődés vagy a kritikai siker fontosabb? A pénzben mérhető eredmények vagy a lelki kiteljesedés? Az erkölcsileg helyes álláspont képviselete, vagy a felmutatható eredmények? Ezeknek milyen arányú egyensúlya? Arról nem is beszélve, hogy számos nem várt fejlemény jöhet szembe, melyek csak idővel tűnnek fel, vagy fejtik ki hatásukat. Egy sikeres politikai projekt vagy szenzációs előadó, akár egyik pillanatról a másikra megbukhat. Célok, amiket azért tűztünk ki magunk elé, hogy bizonyos eredményeket érjünk el, könnyen szükségtelenné válhatnak. Sikerélményeink is könnyen új fényben tűnhetnek fel, ha a körülmények megváltoznak. (Ha valaki 2025 elején jó áron eladta lakását, majd miután a 3%-os hitel berobbantotta a piacot és most, pár hónappal később jóval többet kaphatott volna érte, akkor valójában rossz bizniszt csinált?)
Számos helyzettel folytathatnánk a sort. Pusztán arra próbálok célozni, hogy hiába árulják életvezetési coachok és influenszerek tömegei a sikerhez vezető út örök titkait, a tanácsaik helyessége minden esetben kontextushoz kötött, a sikereink pedig nem tudják meghaladni az emberi megítélés szubjektivitását. Hiába feltételezik politikai elemzők vagy közgazdászok, vagy éppen átlagpolgárok, hogy tudják mire van szükség egy közösség vagy egy ország felvirágoztatásához, vagy hirdetik az objektív szakértelem elsőbbségét és a politikai viták kárát, valójában nincs károsabb mítosz az univerzális, vagy legalábbis vitán felül álló, megoldások lehetőségénél.2
“Minden megoldás új helyzetet teremt, melyekben új szükségletek, problémák, igények merülnek fel. (…) És így tovább örökké, kiszámíthatatlanul.”
Isaiah Berlin
A baloldal története mostanra, többek között, azért vált bukások történetévé, mert felforgató erejét a történelmi forradalmakhoz, tömegmozgalmakhoz és a közéletet kizökkentő erőszakos cselekvésekhez vagy radikális művészeti beavatkozásokhoz mérjük. A totális rendszer kritikájához, totális hatású cselekvés dukál. Csak így mérheti magát történelmi elődeihez A Mozgalom. Ez az impulzus fűti a bukások történetét, és tolja a margókra mindazokat a közös történetben, akik saját korukhoz és cselekvési terükhöz mérik a sikert. Gyanús, megalkuvó, kooptált, túl realista és így tovább.
