Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban.
Siker és bukás a forradalmi képzeletben 2025-ben.
Gondolatok alkotások nyomán.
- Kemény Lili - Dohy Balázs: Az orosz barát (Örkény István Színház, 2025.)
- Paul Thomas Anderson: One Battle After Another (2025)
Arról, hogy mi számít sikernek, és mi kudarcnak, bármennyire is úgy tűnik, hogy vannak objektív mércéi, sosem fogunk megegyezni. Legalábbis a legtöbb kérdésben rövid távon kikerülhetetlennek tűnnek a sikerességről szóló vitáink, gyökerezzenek azok akár az esztétika (művészet, kultúra), a közélet (politika, gazdaság) vagy éppen a személyes élet területén.1
Az élet nem egy érettségi vizsga, olimpiai versenyszám, vagy éppen egy bonyolult süteményrecept. Már önmagában a körülmények sem lefixálhatóak, amelyek között megítéljük egy művészeti munka, egy politikai kezdeményezés, vagy éppen egy szakmai karrier sikerességét. Az értelmezési keret kiválasztása önmagában döntő a sikeresség megítélésében, a viták legtöbbször itt kezdődnek. A populáris érdeklődés vagy a kritikai siker fontosabb? A pénzben mérhető eredmények vagy a lelki kiteljesedés? Az erkölcsileg helyes álláspont képviselete, vagy a felmutatható eredmények? Ezeknek milyen arányú egyensúlya? Arról nem is beszélve, hogy számos nem várt fejlemény jöhet szembe, melyek csak idővel tűnnek fel, vagy fejtik ki hatásukat. Egy sikeres politikai projekt vagy szenzációs előadó, akár egyik pillanatról a másikra megbukhat. Célok, amiket azért tűztünk ki magunk elé, hogy bizonyos eredményeket érjünk el, könnyen szükségtelenné válhatnak. Sikerélményeink is könnyen új fényben tűnhetnek fel, ha a körülmények megváltoznak. (Ha valaki 2025 elején jó áron eladta lakását, majd miután a 3%-os hitel berobbantotta a piacot és most, pár hónappal később jóval többet kaphatott volna érte, akkor valójában rossz bizniszt csinált?)
Számos helyzettel folytathatnánk a sort. Pusztán arra próbálok célozni, hogy hiába árulják életvezetési coachok és influenszerek tömegei a sikerhez vezető út örök titkait, a tanácsaik helyessége minden esetben kontextushoz kötött, a sikereink pedig nem tudják meghaladni az emberi megítélés szubjektivitását. Hiába feltételezik politikai elemzők vagy közgazdászok, vagy éppen átlagpolgárok, hogy tudják mire van szükség egy közösség vagy egy ország felvirágoztatásához, vagy hirdetik az objektív szakértelem elsőbbségét és a politikai viták kárát, valójában nincs károsabb mítosz az univerzális, vagy legalábbis vitán felül álló, megoldások lehetőségénél.2
“Minden megoldás új helyzetet teremt, melyekben új szükségletek, problémák, igények merülnek fel. (…) És így tovább örökké, kiszámíthatatlanul.”
Isaiah Berlin
A baloldal története mostanra, többek között, azért vált bukások történetévé, mert felforgató erejét a történelmi forradalmakhoz, tömegmozgalmakhoz és a közéletet kizökkentő erőszakos cselekvésekhez vagy radikális művészeti beavatkozásokhoz mérjük. A totális rendszer kritikájához, totális hatású cselekvés dukál. Csak így mérheti magát történelmi elődeihez A Mozgalom. Ez az impulzus fűti a bukások történetét, és tolja a margókra mindazokat a közös történetben, akik saját korukhoz és cselekvési terükhöz mérik a sikert. Gyanús, megalkuvó, kooptált, túl realista és így tovább.
A forradalmi fantázia fűti Paul Thomas Anderson új filmjét, Egyik csata a másik után-t3, és hasonlóképp a felforgatás vágya mozgatja Kemény Lili Az orosz barát c. darabját, amit Dohy Balázs rendezésben mutatott be az Örkény Színház, éppen az október 23-i hétvégén.
Ami leginkább közös, az a forradalom iránti vágy, a valódi hatás és változás iránti elköteleződés, melyet a megszokott közéleti csatornáinkon túl tudnak elképzelni az alkotók mindkét esetben, hiszen, a hatalom a mélyállami struktúrákban termelődik újra, ami ellen a küzdelem is csak igazán rendszerellenesen történhet. Igen ám, de ahogyan azt szintén mindkét esetben felismerik az alkotók: nehéz forradalmat csinálni 2025-ben, amikor a progresszív fiatalok azzal vannak elfoglalva, hogy a világ minél kevésbé legyen kényelmetlen számukra.
Hiába próbálsz harcolni, ha a non-binary haverod beárul a katonáknak
PTA a hatvanas évek radikális mozgalmainak leszármazottait, és örököseit ülteti a tágan vett jelenünkbe, a kétezres és a kétezer-húszas évek közé. Harc az amerikai-mexikói határon: ki jut be, ki marad kívül4 , küzdelem a rettentő Leviatán védelméért, miközben az államban már igazán senki sem hisz. A képviseleti rendszerről és az intézményes politika (vélt) kudarcáról leginkább annak hiánya beszél a filmben. Egyrészt a határokon – melyek meghúzása és fenntartása primér politikai kérdés –, egy mélyállami bekötöttségű fehér szupremacista parancsnok ténykedik, munkája során nem ritkán kihasználva különféle törvényen kívüli maffiák, emberkereskedők, fejvadászok szolgálatait. Másrészről az ellenfél, a forradalmi szubjektum is ex-lex ténykedik, konspirált terrorakciók, titkos kód- és kommunikációs rendszer, illetve túlfűtött multietnikus erotika jellemzi a French 75 névre hallgató csoportot. (Kinek az első világháborús lőfegyver vagy a manapság még mindig felforgatónak maszkírozott, de tökéletesen konformista speakeasykben fogyasztható koktél jut eszébe a névről...)
A történet egy része valahol a kétezres évek végén játszódik, amikor is a Fekete Párducokra hajazó terrorcsoport bevándorlók kiszabadításával foglalkozik, egészen amíg egy félresikerült bankrablás után el nem kapják a csoport egyik központi figuráját Perfidiát, aki aztán a parancsnoknak saját testével és az ellenállás több tagjának elárulásával biztosítja szabadulását. Perfidia magára hagyja újszülött gyermekét (Charlene/Willa) és szeretőjét, a Leonardo DiCapiro által alakított, Gettó Pat-et (Rakétás/Bob) is, akik aztán nagyjából 15 évig új személyiséggel, kispolgári életet élve hagyják maguk mögött ezt a turbulens időszakot. Rejtőzködésüknek a parancsnok újbóli feltűnése vet véget, aki azért, hogy egy befolyásos fehér férfiakból álló körhöz csatlakozni tudjon, szeretné végre totálisan felszámolni Perfidiához fűződő viszonya nyomait.
A film felvetései az ellenállásról és annak lehetőségeiről, különösen a performatívan borzasztó deportálásokat végrehajtó Trump-adminisztráció idején, valósak és érthetőek, képzelete mégis inkább tünete a rendszerellenes fellépés fantáziátlanságának, mintsem továbbéltetője az ellenállás igazságának. A forradalom kudarcot vallott, és a hatvanas évek óta nem igazán látszik, hogy a politikai cselekvés terében igazán meg tudná újítani magát a baloldal. Talán ez magyarázza az esztétikai vonzalmat a mid-century radikálisok iránt. Az egyik napról a másikra feltűnő, tömegeket megmozgató, mégis különösebb nyom nélkül eltűnő Black Lives Matter mozgalmak maximum névleg és jelszavakban, de nem szervezettségben és politikai hatásban örökösei a radikális elődöknek. A filmben Willa biztonságát pont a leginkább felvilágosult, they/them pronounokat használó non-binary jóbarát sodorja veszélybe, amikor vallani kezd a katonáknak. Tömegmegmozdulások politikai következmény nélkül, a mindennapi életben vívott identitásharcok, valódi szervezeti fegyelem nélkül. Ez mind a kortárs hiperpolitika.5
A színházban a kudarc, az utcákon a remény
Hasonlóképp kiábrándult a közéletből, a választási politikából Az orosz barát. Felvetése szerint, ha jól értettem a darab hangsúlyait, a magyar nép sorsát, többek között, azért nem sikerült megfordítani ‘89 után, mert az a politikai-gazdasági érdekközösség, amely elsősorban az Oroszországból kinyerhető és értékesíthető fosszilis energiahordozók köré csoportosult, elfoglalta az államot. Ha úgy nézzük, üdítően realista hozzáállás, végre nem a felvilágosult nyugat és az elmaradott despota kelet összecsapásaként kell értenünk a geopolitikát, hanem valódi cselekvők, valódi érdekei mentén, valóban zajló folyamatok felé fordulhatunk. Nem kicsit izgalmas kérdések ezek, amikor az ország nagyjából fele rendszerváltásra készül, és mindebben a nagy készülésben mindenki kifejezi vágyait és elképzeléseit a jövővel kapcsolatban, élénkülnek a szakpolitikai viták, és így tovább. Azt viszont sokkal kevésbé kérdezzük meg egymástól, vagy akár politikusoktól, például, hogy pontosan, hogyan kellene elképzelni majd a Magyar Péter-Hernádi Zsolt munkakapcsolatot? Meglesz a vesztesek beleegyezése és a piactól várjuk majd, hogy kezelje a politikai-gazdasági hegemónia (váltásának) kérdéseit?
Amennyire jó érzékű szembesítés ez az ellenzéki véleménymezőben szocializált, művelt örkényes közönségnek, annyira hiányos azonban a politikai elgondolása a változás esélyének. A darab témáiban visszaköszönnek Kemény Lili Nem c. kötetének az SZFE-elfoglalásával kapcsolatos elemzései és frusztrációi. Röviden: nem mert elég felforgató lenni a diákság, de ami talán még jobban lehangolta Keményt, a megbecsült és nagytudású oktatók sem.
A darab csúcspontja számomra a Kerekes Éva által játszott egyetemi tanár “Zoom-os Harry Potter óra”-monológja. Ennek során a tanárnő próbálná a diákokat kirángatni a saját provinciális kis értelmezéseikből, de ahelyett, hogy a diákság tájékozottabb része felismerné és opponálná a Harry Potter felszínes (és a millennial generáció jórészét politikailag félrenevelő) politikai gondolkodásmódját, az ellenvetésük: J.K. Rowling szerint a transz nők nem nők. Igen, így valóban nehéz közösen gondolkodni, politikáról értekezni, vagy a világ megváltoztatásáért dolgozni, ha ezek a problémáink.
Az orosz barát felmutatja a politikai-gazdasági rendszer mindent behálózó szövetét, és a művelt progresszív értelmiség ‘safe space’ kultúrájának anti-intellektualizmusát is, és mindemellett ott van benne a vágy a radikális cselekvésre. Az ellenállást a mélyállami elittel szemben (az Egyik csata a másik után-hoz hasonlóan szintén) egy feltűnő terrorcselekményen át képzeli el. A terrorcsoportot itt a titkosszolgálati bekötöttségű bölcsészből lett oligarchavezér lázadó lánya vezeti, akinek akciója a darab végén a meggondolatlan férfiak és a túlhatalommal bíró férfiak közös áldozata lesz. Előtte azonban a csoport tagjainak megszólalásaiból kirajzolódik a politikából, az ellátórendszerekből, az államból és a nyilvánosságból való kiábrándultság elegye. Egy orosz pénzből futó internetes trollfarmon hallunk arról, hogy maga Orbán is a nagyformátumú politikusnak álcázott kőolaj-gengszterek kegyeltje, báb. Ugye akkor mi értelme bárhogy máshogy ellenállni, mint az oligarcha hálózatok és a politikai felépítmény látványos és kétségbeesett leleplezésével?
2022 áprilisától 2024 februárjáig talán még katartikus is lett volna ennek az élménycsomagnak és gondolatiságnak a színrevitele. Az is lehet, hogy 2026 április 12-e után megint ebben leszünk, ezekkel a felvetésekkel kell szembesülnünk. 2025. október 23-i hosszúhétvégéjén a kontextus azonban egészen más.
A siker és a kudarc kérdése, értsük akár az előadás megítélésére, akár a közös magyar sorsunk alakítására, nincs lezárva.
Manapság a teljes ‘89 utáni politikai elitet elutasító új ellenzék felfutását éljük (meglátjuk persze, meddig). Az orosz barát pedig arra hív, hogy engedjük el a politika csinálásának és elemzésének megszokott kereteit: a beszéd arról, hogy mi lehetséges, mi működhet, mit szabad, mindezek a rendszer adottságainak továbbéltetései. A hegemón kapitalista rendszer és Orbán-rendszer tapasztalásának érthető következtetései ezek. De most éppen egy válságokkal tűzdelt és átalakuló geopolitikai erőviszonyokkal jellemezhető globális rendszerben élünk, ráadásul Magyarországon is felbolydult a megszokott közélet. A színpadi ellenállókat lelövik a hatalmasok, és könnyen lehet, hogy egy újabb csalódás felé tartunk össztársadalmilag, mi magyarok is. De a pesszimista-radikalitásból a színház falain túlra kilépve megütött, hogy mennyire másban is élünk valójában.
Legalábbis, az én politikai tudattal eltöltött életem legnagyobb társadalmi mobilizációja és valamilyenfajta intézményes megszerveződése zajlik a Tisza-szigetek és önkéntesek világában. A valódi magyar ellenzék most a legerősebb 2010 óta. Nem úgy néz ki, ahogyan baloldali radikálisok vágytak rá, hogy majd megélhetési kérdések mentén az avantgárd fiatalok és a nép közös mozgalma kerül szembe Orbánékkal, vagy amiképp azt ismertük az intézményes egymást folyton-folyvást elárulós liberális politika szintjén Bajnaitól, a Momentumon át Karácsony Gergelyig, és, hála a jó égnek, a paramilitáris hangulatú meg a cukisodott Jobbikra sem hajaz. Viszont létezik és szerveződik, komoly méretekben és földrajzilag kiterjedten. Ez persze nem jelenti, hogy a változás garantált. Ha lesz is, akkor sem lesz az Orbán-rendszer vége egyben a Magyarországot történelmileg és geopolitikai okokból szorító kényszerek és ellentmondások lezárása. Sőt, újranyílik megannyi dilemmánk.
Ha szeretnéd, hogy több hasonló kritikát, elemzést írjak, akkor kérlek fizess elő a hírlevélre, vagy hívj meg egy kávéra (mozijegyre, színházjegyre, könyvre), stb. Alább az opciók ⬇️
Kemény deszkák
A sajátos magyar dilemmáinkra, de egyébként a globális migrációs kihívásokra, a megcsontosodott politikai-gazdasági érdekkörökre, a mesterséges intelligenciával felvértezett vagy éppen gyakran saját állampolgárai ellen dolgozó titkosszolgálatokra nincs egyszerű válasz. A baloldal eredményeinek történetét pedig nehéz volna a világháborúk tragédiái nélkül elmesélni.
A forradalmi fantáziákat manapság, azt hiszem, jórészt az az intellektuális vagy érzelmi diszpozíció jellemzi, miszerint kell lennie valaminek, ami kitörhet ebből a borzalmakkal és fojtogató bonyolultsággal leírható valóságból. Kell lennie valami többnek, másnak, izgalmasabbnak. Akkor is, ha fegyelemezettséggel, erővel, hatalommal nem lehet kitörni, akkor is keresni kell az ellenállás különféle tereit és formáit, keresni kell a forradalmi szubjektumot. Mert az igazság a rendszer kritikusaival van, legyen az történelmi igazság, vagy éppen morális.
Persze kiderülhet, hogy ez volt a helyes hozzáállás, és mindig érhet mindannyiunkat meglepetés. Addig is azonban amíg ez bekövetkezik, az itt-és-mostban zajlik a történelem, a társadalmi változás, a politika. Mindezek a folyamatok pedig rendszerint unalmas, lassú, véletlenszerű működések során bomlanak ki. Pártot szervezni vagy éppen hegemón politikai-gazdasági-kulturális elitet leváltani, esetleg új, demokratikusabb rendet építeni, valójában, annak mindennapi valóságában nem olyan izgalmas. Forradalmi terrorcsoportokkal, gépfegyveres apácákkal és csodálatosan rögzített autósüldözésekkel biztosan nem tudja felvenni a versenyt. De egészen addig, míg minden meg nem változik, addig a világunk alakításához, komoly realitásérzékre, politikai munkára, vagyis a sokat emlegetett kemény deszkák lassú átfúrására lesz szükség.6
Lásd erről bővebben Raymond Geuss: Succeed, Fail, Fail Better in. Seeing Double, Polity Press (2025)
Isaiah Berlin: Az eszmény keresése (Fordította: Hell Tamás)
Thomas Pynchon Vineland-jét adaptálja, (amit, bevallom, nem olvastam; magyarul nem jelent meg ez idáig.)
Anton Jäger: Hyperpolitics in America, NLR
Max Weber: A politika mint hivatás, Medvetánc Füzetek (1989)
A "forradalmár call center" jelenet volt számomra fénypontja a filmnek, asszem az is mond valamit totalitásról és kivonulásról, formáról és tartalomról, a meghaladni kívánt újratermeléséről a meghaladás gesztusán keresztül, meg az egésznek a bohózat jellegéről.
Az orosz barát utolsó jelenete nekem inkább elvett, mint adott. Bár, akkor nem lehetett volna viccet csinálni a művész-terrorista, de amúgy még arra is alkalmatlan fiatalságból - ez nekem nem hiányzott, de érthető a düh. A 23-ai hétvégén nekem sokkal inkább a Zoom-os jelenet EU- és intézménypárti olvasata kapott el, hogy hogyan lehet elmesélni a populizmus problémát a HP-en keresztül, illetve, hogy a világ egyes geopolitikai konfliktusaiban, mikor látunk kapitulációs, és mikor elpusztítási célt. Ennek fényében “for the record” “vita” nekem inkább atmoszférikus volt.