Az értelmiségi cringe faktor
Van, ami az eljelentéktelenődésnél is rosszabb.
Nem egyszerű feldolgozni, hogy tényleg van politika Magyarországon. Legalábbis az ellenzéki politikusok és az értelmiség egy része látványosan küzd azzal, hogy a véleményvezéri és/vagy más hatalmi pozícióik azzal arányosan gyengülnek, ahogy Magyar Péter és a Tisza erősödik.
Ebben a szövegben bemutatok néhány példát arra, hogy milyen jelenségeket produkál a közéleti újrastrukturálódás és mitől lesz valami cringe a kétosztatúvá vált politikai mezőben.
Mi történik pontosan?
Leglátványosabban talán Hadházy Ákos keresi a helyét az új kétosztatúvá vált politikai mezőben. Beleáll Magyar Péterbe, majd felszólal a tüntetésén, a Partizánban egyenesen magának vindikálja Magyar sikereit majd a Tisza első kongresszusa(?) után, ahol Magyar egy újabb magasbeosztású kiábrándult fideszest tudott felmutatni csapatában, Hadházy még erősebben beleállt Magyarékba. A legkrindzsebb felvonása ennek talán az az üzengetés, melyet az alábbi poszt formájában eszközölt, Ruszin Szendi Romulus Egyenes Beszédes interjúja után. De erre még később visszatérek.
Más politikusok is bőven keresik a helyüket. És ez az elveszettség az új kétosztatú politikai mezőben elég érdekes pillanatokat tud szülni, ahogy erről Ittzés Ambrussal már egy körben beszélgettünk is a Belépési küszöb február eleji adásában. Egyesek feljogosítva érzik magukat, hogy megmondják ki hol induljon a választáson (ld. Tordai Bence Partizán interjúját január közepén), vagy ott van a Momentum, ahol egyik nap még beleállnak Magyar Péterbe, a másik nap pedig lejön a sajtóban, hogy együttműködnének vele.
A politikusok mellett pedig a véleményvezérek is, mint például Puzsér Róbert, szintén első kézből szembesülnek azzal, hogy új helyzet van a magyar közéletben. Emellett pedig a sajtómunkatársaknak is egy teljesen más ellenzéki attitűddel kell találkozniuk Magyar Péter esetében.
Miért rendeződik tehát újra a közéletünk?
Röviden összefoglalva az okokat: lett egy egyszemélyi vezetője az anti-Orbánista ellenzéknek, ráadásul egy olyan vezetője, aki számára a politika az első.
Sok mindent lehet mondani Magyar Péterről, de az biztosan látszik rajta, hogy győzni akar és a győzelem a számára az, ha a 2026-os választásokon több szavazatot szerez a Tisza mint a Fidesz. Minden ami ehhez közelebbi viszi: jó, minden, ami ettől távolítja: káros. Minden ami a választói többség megképzését szolgálja: hasznos, minden ami kisebbségi helyzetbe hozza: kerülendő.
Annyira tisztán politikai realista hozzáállást, mint Magyaré nem láttunk ellenzéki vezetőtől az elmúlt 15 évben, ez pedig feszültséget okoz a korábbi ellenzéki térben, melynek koordinátarendszerében a politikai hatékonyságon túli szempontok és értékek domináltak.
Kezdjük az korábbi ellenzéki politikusok nyüglődésével
Nyilvánvaló és érthető a frusztráció, ami néhány korábbi ellenzéki politikus részéről megjelenik. Többen valóban elég sok energiát tettek különböző választási kampányokba, napról napra dokumentálták az Orbán-rendszer tevékenységeit, sőt, akár még sikereik is vannak az ellenállásban. Mindezek elismerendő eredmények. Ugyanakkor, a politikai működésmódjuk összességében nem szólt másról, mint a meglévő (kisebbségben levő) ellenzéki közönség kiszolgálásáról vagy relatív pozícióharcokról a meglévő ellenzéken belül. Kevés valóban ügyek mentén dolgozó vagy fegyelmezetten közösséget szervező politikust tudnak felmutatni a korábbi ellenzéki pártok. Arról nem is beszélve, hogy a 2021-es előválasztás helyi fordulóját leszámítva, sosem a politikai teljesítmény számított abban ki jut pozícióhoz, erőforrásokhoz.
Erről a témáról lásd például ezt a korai Vétó adást, melyben Ruff Bálint és Pap Szilárd vendége az a Tóth Péter volt, aki mára a Tisza kampánymenedzsere lett.
Eljött a Hadházyzmus vége?
Ennek egy speciális alesete Hadházy Ákos, aki maga is kiábrándult Fideszesként kezdett. Bár képtelen volt saját tolnai egyéni körzetében nyerni, képtelen volt pártot vagy legalább egy közösséget szervezni maga köré, mégis az a mítosz él(t) az ellenzéki közvéleményben, hogy ő egy hatékony, jó ellenzéki politikus. Bár itt-ott kapott kritikákat azzal kapcsolatban, hogy a folyamatos korrupcióhajszolás nem lesz elég, vagy hogy pontosan ellenkező hatást ér el mint szeretne (ti. deszenzitivizálódunk ha folyamatosan egyre másra jönnek a kis ügyek), igazán komoly kritikákat vagy ellenvéleményt nem kellett bírjon. A Momentum még most is #veledvagyunkÁkos posztokat tesz ki, pedig Hadházy amint tudta, elárulta a pártot, amelynek frakciójához való csatlakozást ígért az előválasztáson rá szavazó zuglóiaknak (szóval valójában a szavazókat is átverte). Ha láttam valaha politikai one-man showt, nos az Hadházy Ákos.
Elképesztő, de a hazai közélet kétosztatúvá válása és egy valóban politikusként viselkedő ellenzéki vezető megjelenése még azt is lehetővé tette, hogy az enyémhez hasonló vélemények a korábban kritikán felül állóként kezelt Hadházy kapcsán megjelenjenek a fősodratú médiában. Ahogy a Magyar Narancs szerzője is megjegyzi, nem elég az, hogy egy ellenzéki politikusnak igaza van, erőt is kell mutatni.
Persze várjuk ki a végét. Ha Magyar Péter pillanata kitart, jól kampányol, jó jelöltjei vannak, stb, de mégsem képes leváltani Orbánt, nos, az a Hadházyzmus erős igazolásává is válhat (ugye szerinte nem lehet leváltani az Orbán-rendszert választáson). Ha viszont győz a Tisza, akkor visszamenőlegesen is minden ellenzéki politikus komoly meghasonulás elé fog kerülni, főleg azok akik azzal etették a közvéleményt, hogy nem a gyenge politikusi teljesítmény, hanem rendszerszintű okok álltak a kormányváltás útjában.
És mi történik a közéleti véleményipar szereplőivel?
Egészen mostanáig a nem-fideszes sajtó és véleményvezérek profitáltak az ellenzék erőtlenségéből, hiszen az anti-Orbánizmus proxijává vált a különböző újságok, politikai influenszerek tartalmait fogyasztani, illetve anyagilag áldozni a fennmaradásukra. Persze számos esetben ez a pozicionálás kényes helyzeteket is okozott: újságírók jellemzően nem szeretnek olyan kérdésekre válaszolni, amelyekre a politikusoknak kellene. Márpedig amíg nem volt cselekvőképes politikai erő, addig sok esetben a sajtómunkásokra projektálódott az igény, hogy mondják meg merre van az előre. Mindenesetre, az biztos, hogy ezzel együtt is számos sajtótermék, influenszer és civil szervezet használta az Orbánellenesség politikai képviseletének hiányát saját reputációjának és finanszírozásának megteremtésére az elmúlt bő évtizedben.
Most pedig jött Magyar Péter és kimondta azt az igazságot, amit egyébként az önmagukat függetlennek tartó újságírók is elvileg vallanak: a média nem a kormány vagy annak leváltásának szolgálatában működik, más koordinátarendszere van. Tehát akár árthat is a kormányváltásra készülő Tiszának. Kívülről nézve azt gondoltam a Tisza megjelenése ilyen szempontból egy szakmai megújulási lehetőség is lesz a nem-fideszes sajtónak – végre kiléphet a proxy ellenzékiség szerepéből. Az elmúlt napokban, hetekben azonban azt látjuk, hogy összességében a véleményvezér értelmiség inkább beszorongott azon, hogy Magyar Péter kicsit sem próbál megfelelni a korábbi ellenzéki normáknak vagy éppen a sajtó igényeinek.
Magyar kifejezetten elutasítja azokat az értelmezési kereteket amelyeket a politikán kívüli közéleti szereplők próbálnak ráhúzni a politikára. Érzi és tudja, hogy uralja az ellenzéki közönség figyelmét, így azok akik eddig részesültek ebből újra kell gondolják saját pozícióikat.
Az Orbánellenességnél is erősebb az értelmiségi antipopulizmus
Gulyás Márton évfordulós interjújáról már mindent is elmondtak és leírtak, de az utóélete is megér azért néhány szót. Ha valami retrospektív igazolja Magyar Péter állításait a ‘médiaelit’ létéről, az például a HVG-s véleménycikk, mely szerzője “lelombozónak” nevezi Magyar “hangját” és “a türelmetlen, sértődött, és támadó stílusát”, valamint “ijesztőnek” a kommentelőket (vagyis a népet egyébként). A cikkben felajánlott értelmezési keret maga az értelmiségi gőg és népellenesség: én a felvilágosult szerző az észérveket várnám a politikustól de Magyar a népnek tetsző, a többség megszerzését segítő érzelmek után megy… Mindezzel csak az a gond, ha nincs az ember alapból ebben az értékközösségben, akkor meggyőzni egy ilyen cikk biztos nem fogja, ez a tipikus értelmiségi határhúzogatás, amiben ha valami nem tiszteli az intézményeket és kereteket amelyek valamilyen elvont okból, axiomatikusan jelentőségteljesek, akkor kívül tágasabb.
Lehet kritizálni Magyar Pétert, kell is kihívás elé állítani minden politikust, de ahhoz, hogy ez érdemi legyen fontos látni milyen célrendszerben és működésmódban van egy kampányban levő politikus.
Két pad között a földre
Vagy ott van Puzsér Róbert rantje arról, hogy milyen “rossz jelek” vannak a tekintetben, hogy Magyar következetlen, ellentmondásokba keveredő. Jó reggelt: a sikeres politikusok mind ilyenek. Másképp nem lehet többséget szervezni, dinamikusnak maradni, minthogyha a politikus személyes karizmája elég erős ahhoz, hogy ellentmondásokat tudjon összefogni. Így lesz a budai elit B-kategóriás CEO-jából népi hangulatot árasztó ellenzéki politikus. Ahogy Orbán Viktor rendszerén sosem fogott igazán az ellentmondások felmutatása, számonkérése, a morális felháborodás a korrupción vagy a kultúrharcos ténykedéseiken, úgy most az látszik, Magyar Péteren sem.
Az már csak külön pikantériája az egész ügynek, hogy Puzsér, aki saját maga egy ritka sikertelen politikus és éveken át elképesztőbbnél elképesztőbb kijelentéseket tett miközben felnevelt egy generációnyi szoft-szexista online tartalomfogyasztó férfit, most végre szembesült valamilyen következményével a polgárpukkasztásának. A Puzsér-Magyar esemény elmaradása egy dolognak a jele: a közéleti eseményeknek újra tétje van. A politikai tétek megjelenése pedig megnövelte a kockázatokat és elhozta a következményeket azoknak is, akik azt gondolták az anti-Orbánizus és az ellenzékkritika egyszerre való művelése elegendő tartalom lesz.
Most meg kell tegyék tétjeiket az értelmiségi közéleti kommentátoroknak.
(1) Az első lehetőség, hogy Magyar választási vereségére fogadnak már jó előre, és megpróbálják begyűjteni a Magyar-kritikus ellenzékieket, ezzel rövidtávon lecsökkentve a potenciális közönségüket és megkockáztatva, hogy a közéleti cringe faktor maga alá temeti őket – de bízva abban hogyha igazuk lesz begyűjthetik majd az eljövendő kiábrándulásból fakadó figyelmet és hitelességet.
(2) A másik lehetőség, hogy megijednek az ellenzéki figyelem elvándorlásától és visszafogják a Magyar Péterrel szembeni kritikáikat (vagy kiegyensúlyozzák több semleges vagy támogató megszólalással), még akkor is, ha értékalapon így a saját igazságaik kimondását kell korlátozzák.
Izgalmas dilemma ez minden újságírónak és tartalomgyártónak, aki eddig viszonylag kockázatmentesen profitálhatott az ellenzéki figyelemből miközben kritikus lehetett a kormánnyal és az ellenzékkel egyaránt.
Magyar Péter nyilvánvalóan túltolja a baloldali, liberális értelmiségi szereplőkkel szembeni lázadást. Mindent megtesz, hogy ne lépjen ugyanabba a folyóba, amely elsodorta Fekete-Győr Andrást, Márki-Zay Pétert, és így tovább. Ennek a stratégiának a része az is, hogy megtöri azt a mintázatot, melyben a sajtó képes ellenzéki politikusokat felemelni és megbuktatni. És ezért is épít brutális közvetlen elérést a választóihoz.
Az már a (liberális) értelmiség felelőssége, hogy görcsösen kapaszkodik 15 év Orbán-rendszerbeli (és egyébként 35 év kapitalista rendszerbeli) létezés után olyan elvont szempontokhoz, minthogy a sajtó kritizálása vagy a működése mögötti érdekstruktúrák felmutatása automatikusan demokráciaellenes, vagy képes lesz kialakítani egy a valóságban gyökerező viszonyt az új, kétosztatú politikai mezőben a politikai szereplőkkel és a sajtóval, illetve a véleményvezérekkel egyaránt. Ha ez utóbbit választja, az izgalmas új intellektuális teret nyithat ki, amelyben egyre inkább a gondolatok és tartalmak minősége dönti el ki érvényesül.
A fent felsorolt példák alapján is, aki képtelen változtatni korábbi gyakorlatain, akiből a dac, sértődés, irigység vagy esetleg a Magyar Péter mögött álló népi támogatás lesajnálása jön ki az új politikai helyzet következtében, az valami olyat kockáztat, ami a partvonalra szorulásnál is rosszabb: hogy kínossá válik.
Mindenképpen van értelme folytatnod, "ez ettől szép", ahogy szokták mondani - történetesen szinte semmivel nem értek egyet ebben az írásban. Ez mondjuk nem fejezi jól ki azt a komplex viszonyt, amit érzek a tartalom különféle részei iránt.
Ami szerintem tartalmi hiányosság, az az, hogy nem igazán derül ki, mi lenne ez a "cringe faktor" valójában, vagy mi alapján mondhatjuk azt, hogy valaki kínossá válik, már azon a konkrét eseten kívül, hogy a legjobban fizetett oknyomozó újságíró teknőssel fotóztatja magát... egyáltalán, nem derül ki, ki jelenti ki azt, hogy valami kínos vagy nem. Ez így nagyon a levegőben lóg egy ilyen populizmus-apologetika mellett. Valamit kínosnak bélyegezni nem igazán a nép kenyere, ez inkább az elitek játéka; de még mindig nem tudjuk, mi kínos és mitől.
Amit a "játék kedvéért" el tudok fogadni, de nagyon nem osztok, az ez a politikai realizmus, amit képviselsz a cikkben. Szerintem egyébként Puzsértól Gulyáson át épp hogy nem az Ötökig (Hont "nem az ellenzék" Andrást üdvözölném) nagyon sokan be fogják húzni az ikszet MP mellé, ahogy jómagam is ezt tervezem, és az ismeretségi körömben sokkal radikálisabb kritikusai is hasonlóképpen gondolkodnak. Továbbmegyek: szerintem Puzsér is, a Partizán is (Schultz Nórát innen is üdvözlöm, lol) és egyébként a media1-et és néhány erős pártkötelékű ellenzéki orgánumot leszámítva a kormánytól független sajtó nagy része a partvonalról szurkol MP-nek, és lényegesen alacsonyabb szinten tartja a kritikát. Puzsérnak szinte az első kritikus hangvételű megjegyzésére csaptál le, és őszintén szólva nem nagyon tudom mire vélni a vele kapcsolatos kárörvendő, tényszerű dolgokat csúsztató kommentárt. Illetve tudom, de azt meg nem szeretném gondolni.
Egyébként lehet, hogy nálam ment valami félre, de megköszönném, ha tisztáznád a populizmushoz való viszonyodat, mert furcsán cinikusnak hat. Még egyszer mondom: szerintem a "fanyalgó" ellenzék és "médiaelit" egyáltalán nem iparkodik megfúrni a Tisza pártot, egyszerűen próbál önazonos maradni. Amit a cikkből látok, az nem sokban tér el Magyar függetlennek gondolt médiáról és adományokról szóló gondolatától. Egyáltalán, ha az igazság, a fontosság az emberek érzésein keresztül adott, akkor mi a baj Putyin rendszerével vagy milyen alapon voltak elmarasztalhatók a németek a második világháború után? Érvényesült a népakarat, erősebb kutya és a többi. Egyáltalán: ha szerinted az rendben van, hogy ha az emberek arra vibeolnak, hogy az oltás, a Föld, az atomerőmű, a mesterséges intelligencia így vagy úgy, és eszerint kell életbevágó döntéseket meghoznunk, akkor vagy visszaadom a diplomámat, vagy azt mondom, a demokrácia megbukott, és még pezsgőt is bontunk hozzá. Egyszerűen vannak ténykérdések, ugyan ki sajnál le kit... egyszerűen nem úgy megy minden, hogy mindenkinek lapot osztanak.
Van itt pár dolog, amivel viszont lényegében egyetértek. Ez a "politikusoknak felelős sajtó" szerintem horror, ellenben szerintem a "politikai elemző vagyok, nem jós" jelenség egy percig sem mehetett tovább. Ezek az emberek az autoritás és szakmaiság látszatával léptek fel a nyilvánosságban és haknizták tele a közvéleményt téves vagy manipulatív elemzésekkel, amiknek aztán persze a világon semmi következményük nem volt, ha nem jöttek be. Ez aztán eleve főként ellenzéki műfaj, ami szerintem jóval nagyobb kárt okoz, mint bármilyen újságíró, politikus vagy megmondó tudna önmagában. Önkritika, számonkérhetőség: nincs.
Apámmal ültünk az autóban és beszélgettünk pár napja; ő említette meg, hogy Hadházy és Puzsér önjáró figurák, akiktől jobb távolságot tartani, mert közösségépítés helyett rombolni, bomlasztani tudnak a vélt vagy valós nagy igazukkal együtt. Ebben egyetértettünk. Szerintem Puzsért politikusnak nevezni csak azért, mert elege lett, és Szentkirályi Alexandránál éppen eggyel több főpolgármesterválasztási kampányt csinált végig, és egy percig sem vett fel állami fizetést, teljesen groteszk, de stabil politikai erőt alkatilag nem tudna építeni (incel párt, höhö). Talán még MZP akart Hadházyval kampányolni - azért én MZP-nek a javára írnám, hogy a mai napig Hódmezővásárhely polgármestere, tehát helyi szinten nem akkora bukott politikus - és ez aligha jó ötlet: Hadházy nem csapatjátékos. Amolyan modern Deák Ferenc próbál lenni, elég rosszul.
De végső soron nagyon nem hiszek abban, hogy ezt az országot puszta hatalmi játékkal, Orbán-gyűlölettel érdemben meg lehet változtatni. Szívesen hallanék erre is valami építő jellegű javaslatot.
Egyetértek a cikk nagy részével, Puzsérnak pedig vannak hülyeségei, de szerintem te sem szeretnéd, hogy egy 6 évvel ezelőtti erősen vitatható, de egyébként a kulturált közgondolkodás keretein belül elhangzott szavaidat a teljes KESMA-gépezet úgy kiforgassa, hogy pedofilmentegetőnek állítson be, illetve elővegyenek egy betárazott hangfelvételt is, ami akár titkosszolgálati eszközökkel.is készülhetett, hogy le is drogosozzanak. Persze, lehet erre mondani, hogy nem kell drogozni senkinek, egy közszereplőnek pláne, de amíg mást ezért békén hagynak, mondván magánélet, vagy 200 ezer pénzbírságra ítélnek, vagy elterelésre küldenek, mert BTK, aztán ha kifizetted, lejártad, tiszta az erkölcsid, őrá viszont örökre rásütik a drogfüggő stigmát, mivel mert kormánykritikus lenni, az ellenzék vezérének felületet adni. Abban igazad van, hogy MP tehetséges politikusi viselkedést folytatott, odadobta Puzsért a rendszer kutyáinak, hogy a földbe döngöljék, hiszen ha leül vele, akkor rásütik, hogy leült vele. Puzsér pedig attól, hogy egyszer elindult protestből (jó, eleinte komolyan gondolta, de a Jobbik-LMP gyorsan kifarolt mögüle) a főpolgármesterválasztáson, még nem lesz politikus, legfeljebb 2019-ben volt az, és valóban nem volt sikeres, aztán azóta a régi-új szerepében van, aminek nem célja mandátumszerzés. Az meg nonszensz, hogy ő neveli ki a néhány szoft-feminizmusellenes megszólalásával az inceleket, amikor dugig van minden széljobbal. Egyébként pedig hosszasan lehetne sorolni Puzsér tévedéseit, következetlenségét, még elvtelenségei is vannak, de ettől amikor egy közszereplő egész pályás propaganda-letámadásba kerül, akkor nem kéne kárörvendeni. Amikor a zsidókat vitték, nem szóltam, mert nem vagyok zsidó... Megy a marginalizált csopprtok összeugrasztása rendesen. Továbbá a hadházysta választás helyett forradalmat hozzáállást én sem szeretem, de ne csináljunk már úgy mintha itt egy jól működő demokrácia lenne, és egy ilyen lejáratás legitim következménye lenne bárminek is.