A színházi bukás annyit jelent, hogy leveszik a darabot. A politikai bukás hosszú időre hátráltathatja társadalom életét. A rossz rendezők előbb-utóbb nem kapnak munkát, a rossz politikusok gyakran évtizedekig felszínen maradnak és óriási károkat okoznak.
Az amit a Tisza véghezvitt valóban nagy teljesítmény. A premier hangos és nagy siker volt. Az, hogy a "darab" mennyi ideig játszható, azon múlik, hogy jól megy-e a műhelymunka a háttérben, a díszleteket karbantartják-e, van-e beugró, ha valaki megbetegszik, kiesik stb. Egy előadást akkor játszanak évekig, ha a nagysikerű preimeren bemutatott darabot hasonló színvonalon tudják előadni az új és újabb közönségnek.
Magasra tették a lécet, ugyanilyen magas színvonalon kell előadni napról napra. Bízzunk benne, hogy sikerül...
Személy szerint engem ennek a sikeres gyakorlatnak a jövője érdekelne majd. Bár tippem szerint kisebbségben vagyok jelenleg az országban ezzel, de már most soknak érzem a teatrális performanszok sorát Karmelita bejárástól a bejelentem, hogy majd bejelentek valamit eseményekig. Van egy vonal amiben bízom: a színház menedéket nyújt a "realitás" elől. A kegyelmi kérvény és az ügynökakták feletti öröm mellett könnyebben emészti meg a társadalom a szükséges reformok sorát (rezsicsökkentés délibábja, kórház bezárások, védett árak kivezetése). Ez a reményem mert a másik opció a szinházi élmény mögötti üresség. Ezt az ürességet már láttuk, csak gyűlöletpropagandával.
A célorientált színpadi cselekvés tevékenysége, mint politikai színtéren felhasználható módszertan.
Eszembe jut minden konzultáció és minden előadás utáni kérdezz-felelek párbaj, ami lényegében a ‘mit’, ‘miért’ és ‘hogyan’ kérdések kereszttüzében zajlik. A legtöbb művészeti tevékenység akadémikus nyomásra kényszeresen keresi ezekre a választ szerintem. Érthető is mivel az alkotás aktusában mindennek indokkal és célszerűséggel kell történnie, akkor is ha az aktus a rögtönzésre vagy a véletlenre hagyatkozik. (Niki de Saint Phalle, Reigl Judit, Willem de Kooning, Gerhard Richter, stb…)
A diszkurzus dimenziója és mélysége húzza meg a határt, hogy a mű öncélú, giccses (ún. nem-művészet) vagy pedig művészeti alkotásnak tekinthető. Csak, hogy egy nagyon általános példánál maradjak: A festék csorgása csupán dekoratív jellegű, vagy a csorgásnak van esztétikai funkciója és üzenete.
A csapatmunka érdekében “Esztergomba” hagyni az egót.
Azt hiszem, hogy ez alapvetően olyan kreatív szakmáknál, aminek műveléséhez eleve több személy tevékenysége szükséges biztos kevesebb ego párbaj történik, mivel a szerepeknek szilárdabb határai vannak, de szerintem a művészeknél hisztisebb és öncélúan akaratos ember nem létezik. (haha) Egy-egy híresen problémás rendezőnek a személye legalább tud annyira ijesztő lenni, mint bármilyen diktátor karriere. Talán ezt az aspektust érdemesebb a funkcionális és diszfunkcionális szakmai működés tengelyén tárgyalni, nem érzem műfajspecifikusnak. Viszont hungarikumnak számít lassan, vagy a magyar művészeti élet sajátosságának biztosan lehet nevezni, hogy zsigerileg, már szinte ösztönösen jön az önkizsákmányolás intézménye, kis költségvetésből dolgozni vagy beállni egy látszólag veszett ügy mögé küldetéstudatból. Utóbbira gondolva akkor teljesen értelmezhető számomra a spekuláció.
A gesztusok és szimbólumhasználatok a Tisza kampányában/kormányzásában.
Talán ez rímel legjobban a művészeti gondolkodásra, hiszen a szimbolikus gondolkodás a művészeti gyakorlat szerves része.
Minden bizonnyal érdemes lenne a három kis kérdésre választ találnia minden politikusi pályára érkező embernek, mielőtt kitűzi zászlajára az emberek képviseletét a parlamentben.
ui.: Ezer éve még szembe jött velem egy jó kis szöveg, amiben a terrorizmust politikai színházként / performatív eseményként értelmezik. Nagyon jó kis témát nyitottál ki!
Örömmel és érdeklődéssel olvastam soraidat -- féltem, hogy vajon művészek mit gondolnak majd, hogy erre a területre merészkedem. Nagyon egyetértek a soraiddal, főleg izgalmas a küldetéstudat, önfeláldozás, önkizsákmányolás kérdése. Kettős érzéseim vannak ezen a téren: utálom és próbálok is a magam kis eszközeivel tenni az ingyenmunka és hasonló káros gyakorlatok ellen. Ugyanakkor, néha olyan mintha már minden erőfeszítést önkizsákmányolásnak tekintenénk: bizony, elképesztő sok befektetett idő és áldozat nélkül nem győzhetett volna a Tisza. A politikában egy ilyen siker utólag igazoló és materiálisan is kifizetődő persze -- míg egy esztétikailag értékes alkotás nem mindig nyeri el 'méltó' jutalmát. Nehéz dilemmák ezek.
Köszönöm visszajelzésed és továbbgondolásaid – sok sikert kívánok a Substackeléshez is!
Remek elemzés! Hasonlót fogalmaztam meg az analóg- algoritmikus olvasatban , information-age történet szempontból When Bartók and Zuckerberg defeated Goliath postomban
Mindkettő "csinálják". Van "színházcsinálás" (https://szinhaz.net/wp-content/uploads/pdf/drama/1992_01_drama.pdf) és "politikacsinálás" (https://dtk.tankonyvtar.hu/xmlui/bitstream/handle/123456789/13262/szir.pdf?sequence=1&isAllowed=y).
A színházi bukás annyit jelent, hogy leveszik a darabot. A politikai bukás hosszú időre hátráltathatja társadalom életét. A rossz rendezők előbb-utóbb nem kapnak munkát, a rossz politikusok gyakran évtizedekig felszínen maradnak és óriási károkat okoznak.
Az amit a Tisza véghezvitt valóban nagy teljesítmény. A premier hangos és nagy siker volt. Az, hogy a "darab" mennyi ideig játszható, azon múlik, hogy jól megy-e a műhelymunka a háttérben, a díszleteket karbantartják-e, van-e beugró, ha valaki megbetegszik, kiesik stb. Egy előadást akkor játszanak évekig, ha a nagysikerű preimeren bemutatott darabot hasonló színvonalon tudják előadni az új és újabb közönségnek.
Magasra tették a lécet, ugyanilyen magas színvonalon kell előadni napról napra. Bízzunk benne, hogy sikerül...
Személy szerint engem ennek a sikeres gyakorlatnak a jövője érdekelne majd. Bár tippem szerint kisebbségben vagyok jelenleg az országban ezzel, de már most soknak érzem a teatrális performanszok sorát Karmelita bejárástól a bejelentem, hogy majd bejelentek valamit eseményekig. Van egy vonal amiben bízom: a színház menedéket nyújt a "realitás" elől. A kegyelmi kérvény és az ügynökakták feletti öröm mellett könnyebben emészti meg a társadalom a szükséges reformok sorát (rezsicsökkentés délibábja, kórház bezárások, védett árak kivezetése). Ez a reményem mert a másik opció a szinházi élmény mögötti üresség. Ezt az ürességet már láttuk, csak gyűlöletpropagandával.
Kedves Nóra!
Nagyon érdekesek az összevetések!!!!!!!!!!!!!!!
Három gondolat azonnal megfogott:
A célorientált színpadi cselekvés tevékenysége, mint politikai színtéren felhasználható módszertan.
Eszembe jut minden konzultáció és minden előadás utáni kérdezz-felelek párbaj, ami lényegében a ‘mit’, ‘miért’ és ‘hogyan’ kérdések kereszttüzében zajlik. A legtöbb művészeti tevékenység akadémikus nyomásra kényszeresen keresi ezekre a választ szerintem. Érthető is mivel az alkotás aktusában mindennek indokkal és célszerűséggel kell történnie, akkor is ha az aktus a rögtönzésre vagy a véletlenre hagyatkozik. (Niki de Saint Phalle, Reigl Judit, Willem de Kooning, Gerhard Richter, stb…)
A diszkurzus dimenziója és mélysége húzza meg a határt, hogy a mű öncélú, giccses (ún. nem-művészet) vagy pedig művészeti alkotásnak tekinthető. Csak, hogy egy nagyon általános példánál maradjak: A festék csorgása csupán dekoratív jellegű, vagy a csorgásnak van esztétikai funkciója és üzenete.
A csapatmunka érdekében “Esztergomba” hagyni az egót.
Azt hiszem, hogy ez alapvetően olyan kreatív szakmáknál, aminek műveléséhez eleve több személy tevékenysége szükséges biztos kevesebb ego párbaj történik, mivel a szerepeknek szilárdabb határai vannak, de szerintem a művészeknél hisztisebb és öncélúan akaratos ember nem létezik. (haha) Egy-egy híresen problémás rendezőnek a személye legalább tud annyira ijesztő lenni, mint bármilyen diktátor karriere. Talán ezt az aspektust érdemesebb a funkcionális és diszfunkcionális szakmai működés tengelyén tárgyalni, nem érzem műfajspecifikusnak. Viszont hungarikumnak számít lassan, vagy a magyar művészeti élet sajátosságának biztosan lehet nevezni, hogy zsigerileg, már szinte ösztönösen jön az önkizsákmányolás intézménye, kis költségvetésből dolgozni vagy beállni egy látszólag veszett ügy mögé küldetéstudatból. Utóbbira gondolva akkor teljesen értelmezhető számomra a spekuláció.
A gesztusok és szimbólumhasználatok a Tisza kampányában/kormányzásában.
Talán ez rímel legjobban a művészeti gondolkodásra, hiszen a szimbolikus gondolkodás a művészeti gyakorlat szerves része.
Minden bizonnyal érdemes lenne a három kis kérdésre választ találnia minden politikusi pályára érkező embernek, mielőtt kitűzi zászlajára az emberek képviseletét a parlamentben.
ui.: Ezer éve még szembe jött velem egy jó kis szöveg, amiben a terrorizmust politikai színházként / performatív eseményként értelmezik. Nagyon jó kis témát nyitottál ki!
Kedves Szabolcs!
Örömmel és érdeklődéssel olvastam soraidat -- féltem, hogy vajon művészek mit gondolnak majd, hogy erre a területre merészkedem. Nagyon egyetértek a soraiddal, főleg izgalmas a küldetéstudat, önfeláldozás, önkizsákmányolás kérdése. Kettős érzéseim vannak ezen a téren: utálom és próbálok is a magam kis eszközeivel tenni az ingyenmunka és hasonló káros gyakorlatok ellen. Ugyanakkor, néha olyan mintha már minden erőfeszítést önkizsákmányolásnak tekintenénk: bizony, elképesztő sok befektetett idő és áldozat nélkül nem győzhetett volna a Tisza. A politikában egy ilyen siker utólag igazoló és materiálisan is kifizetődő persze -- míg egy esztétikailag értékes alkotás nem mindig nyeri el 'méltó' jutalmát. Nehéz dilemmák ezek.
Köszönöm visszajelzésed és továbbgondolásaid – sok sikert kívánok a Substackeléshez is!
Üdv,
Nóra
Remek elemzés! Hasonlót fogalmaztam meg az analóg- algoritmikus olvasatban , information-age történet szempontból When Bartók and Zuckerberg defeated Goliath postomban
https://substack.com/@gaborsoosphd/note/p-199864531?r=5rg0i9