A Tisza egy politikai Rorschach-teszt mindannyiunknak
Nehéz a meglévő kategóriáinkkal jellemezni.
A Tisza megítéléséről a független nyilvánosságban már írtam korábban is, elsősorban az “ellenzéki cringe faktor”-t tárgyaló szövegemben, melyet őszintén, szinte hetente újra lehetne publikálni néhány még kínosabb példával Tordai Bence felmérésmagyarázásaitól, az MKKP egyáltalán nem vicces akcióin át, Hadházy Ákos választási rendszer tagadásáig. Sőt, utólag átgondolva talán még pontosabb lett volna az ellenzéki delulu kifejezés.
Mindenesetre, ahogy telik kampány, úgy egyre többet tudunk meg a Tiszáról, és ezzel párhuzamosan kialakulnak a különböző közösségek válaszreakciói is. Ezek részben semlegesnek tekinthető elemzések, részben világnézeti vagy értékalapról születnek, részben persze érdekből, részben pedig, akármennyire kényelmetlen is lehet ennek a belátása (és persze tagadja is mindenki, de), személyes benyomásokból, akár sértettségekből, kihagyottságérzésből, irigységből is táplálkozhatnak. A mai hírlevelem arról fog szólni, miért olyan nehéz meghatározni elemzőként, hogy mi a Tisza. És miért gondolom, hogy többet mond el a jellemzőről (rólunk), mint magáról a pártról egyik vagy másik elérhető kategorizálás használata.
Lassan egy éve készítem ezt a hírlevelet, ezért arra kérlek, ha értéket ad számodra akkor iratkozz fel, ha pedig szeretnéd, hogy folytassam, akkor támogass előfizetéssel! Itt tudod elolvasni miért van előfizetés és mivel jár.
Ki mit gondol és mond a Tiszáról jelenleg?
A Mi Hazánk és az elmúlt évtized meghatározó zöld-baloldali hátterű ex-politikusai (Schiffer András értelmetlenül, Scheiring Gábor értelmesen) például több ponton hasonló aggodalmakat fogalmaztak meg, meglátva Kapitány István és Orbán Anita neveit. Röviden: a multis hátterű menedzserek nem fogják tudni a dolgozó magyarok érdekeit képviselni. Illetve újra diskurzus tárgya lett Kováts Eszter kiváló írása, ami a nagykanizsai kongresszus után alkalmazta a technopopulizmus elemzési keretét a Tisza esetére. És nem utolsó sorban, többen kifejtették (pl. Zsiday Viktor, Török Gábor) azt az értelmezést, mely szerint a Fidesz már posztliberális, de pre-illiberális korszakának gondolkodását és szereplőit érdemes meglátni a gyarapodó Tiszában.
Ez utóbbi eléggé adja magát, Magyar Péter maga is e körökből érkezett, amit politikai szocializációjáról és a világ dolgairól való gondolkodásáról tudunk, az a hazai jobboldal világát idézi, bár ilyen kérdésekről sajnos elég keveset kérdezik. Ami elgondolkodtatóbb, az valóban inkább a professzionális menedzseri osztályból való igazolások kérdése. Ezen a héten én is sokat gondolkodtam azon, mit lehet kiolvasni az eddig bejelentett szakpolitikusok megszólalásaiból és kampánytartalmaiból? És valóban, ahogy Scheiring írja, az a “corporate reálpolitika, szélsőközép technokrata populizmus” jellemzi a Tiszát, ami mögött azt a “a civilizált arcú” centrizmust érdemes meglátni, mely ellenpontjaként kitermelte magát Orbánt?
Már láttuk, vagy valami új?
Egyrészről, jómagam is erősnek érzem a jobboldali értelmiségi gondolkodás és miliő jelenlétét, és ennyiből a valóság már önmagában szétfeszíti a fenti baloldali kritika kereteit. Ha Orbán Anita a 2000-es évek közepén a Heti Válasz rovatvezetője volt, akkor aligha lehetett részese annak a nyugati neoliberális világrendbe beilleszkedni igyekvő elitnek, amelynek a dolgozókat eláruló politikai-gazdaságtanát, a washingtoni konszenzushoz való kényszeres ragaszkodását, majd mindezen társadalmilag káros működések politikai következményeit, egyébként pont Scheiring elemezte részletesen Egy demokrácia halála c. könyvében. (Mindez nem jelenti, hogy OA-t ne lehetne kritikus kérdések elé állítani, akár korábbi állásai, akár korábbi álláspontjai kapcsán, csak a történet máris bonyolultabb.)
El is olvastam OA néhány publicisztikáját a Heti Válasz külpolitikai véleményrovatából, és bizony 2008-ban például arról írt, hogyan függnek össze vállalati és politikai érdekek a nemzetközi térben, és ezért hiba volna a brüsszeli eurokraták szabadpiaci világnézetét elsajátítani mely vágyvezérelt módon tagadná mindezt.
Másrészről, a Tisza eddig bemutatott vezető tanácsadóit végiggondolva, a kép változatosabb, mintsem a Shell és a Vodafone sugallják elsőre Kapitány és Orbán esetében. Kulcsár Krisztián olimpiai bajnok sportolóként, Bóna Szabolcs agrárvállalkozóként, Forsthoffer Ágnes vidéki turisztikai vállalkozóként, Nagy Ervin kedvelt színészként, Gajdos László a nyíregyházi népszerű állatkert helyi celebritásként működő vezetőjeként tűntek fel a párt körül. Bennük, ha valami közös, akkor az az – ahogyan erről a HVG élő műsorában már beszéltem –, hogy sikeresek (sikeresnek tűnnek) a saját területükön.
Ráadásul, az igazán technokrata háttérrel rendelkező politikusaik sem a 2008-as válság előtti nyugati centrista gondolkozást mutatták be ezidáig. A Nemzeti Bankból indult, korábbi Orbán-kormányt szintén megjárt, majd a közéletbe a bankszektorból visszatért Kármán András például első politikusi beszédében érzékletes képekben beszélt az újraelosztás fontosságáról. Kapitány István esetében, a bemutatkozó podcast-beszélgetésben ugyan a tiszta versenynél talán semmi nem volt jobban kiemelve, de szintén erősen megjelent a globális termelési láncokba Magyarországot összeszerelő üzemként beillesztő fideszes gazdaságpolitika kritikája is.
“Tehát óriási állami támogatásokat kifizetni összeszerelő üzemekre, miközben a kis- és középvállalkozások alulfinanszírozottak, vagy legalábbis nem kapnak olyan támogatást, hogy a számok szerint elérjenek eredményt. Az nem egy helyes cselekedet. Tehát azért nem helyes cselekedet, mert hogyha összeadunk mindent, hogy az infrastruktúrát olcsón kapják meg, hogy gyakorlatilag adóbefizetések azok minimálisak, óriási mértékű az állami támogatás, 2,9% a magyar GDP-nek megy támogatásokra. Európában ez körülbelül 1% ezeknek a tevékenységeknek a támogatása. És mégsem nő a magyar gazdaság. (…) És ez azért van, mert a hozzáadott értéke ezeknek a tevékenységeknek, a magyar hozzáadott értéke az nagyon-nagyon alacsony. Ha ugyanezek a vállalkozások hoznának ide kutatásfejlesztést sokkal nagyobb mértékben, hogyha a magyar kis- és középvállalkozások be tudnának szállni ezekbe az értékláncokba sokkal inkább, akkor ez lehetne egy láb.” Kapitány István; Forrás: Tiszta Hang podcast
Az egy másik kérdés, hogy az alternatíva, amit felvázol mennyiben megvalósítható, vagy vágyott, de kritikájában gondolkodása egybevág a rendszerkritikus baloldal Orbán-rendszer elemzéseivel.
A technopopulizmus egy korszak politikai logikája
A technopopulizmus a Tisza esetében táplálkozik mindazokból, amit Kováts Eszter már összefoglalt (különösen fontos a részleges érdekek helyett az egész képviseletére vállalkozás), plusz a sikeres(nek tűnő) emberek becsatlakozásából, és persze az itt most külön nem tárgyalt, de jól ismert elitellenes, transzgresszív politikai kommunikációból is. Nem jelenti viszont, legalábbis számomra az eddig elhangzottak alapján, a szakértőik részéről a közhelyes, államot cégként, a cégeket pedig a szabadpiaci kapitalizmus puszta profittermelő eszközeként, a pénzügyi kérdéseken túl érdeksemleges entitásként elképzelő gondolkodást.
Ezért is fontos komolyan venni azt, amit Chris Bickerton (egykori cambridge-i összehasonlító politikatudomány tanárom) a technopopulizmus tárgyalásakor, annak sokféleségéről, választási értelemben vett előnyeiről, és hosszútávú kockázatairól mond. A pártdemokráciák korának leáldozásával, a pártok “kiürülésével” ugyanis a technopopulizmus technokrata részének lényege nem a neoliberális világrendhez való ideologikus ragaszkodás vagy a pártkáderek szintjén megjelenő elköteleződés a “szakértők” iránt. Sokkal inkább egy poszt-képviseleti logika, mely a pártok közvetítői pozíciójának kiesését követően próbál legitimitást építeni, ahogy csak bír, egyszerre felülről (elit, szakértelem) és alulról (össznépi felhatalmazás). Ezért is mondja Bickerton, hogy a technopopulizmus, ugyan hosszútávon számára aggasztó politikai működés, olyan, ami a kor körülményeihez jól illeszkedik, és ezért sikeres kampánystratégia lehet:
“…certainly if I had to become a strategic advisor to politicians, I would advise them to be technopopulist. That is a successful strategy, but I don’t think it’s the right sort of politics that we want.” Chris Bickerton; Forrás: Democracy Paradox Podcast
És pont emiatt, ha valamin én személy szerint aggódok a 2026 áprilisa utáni új magyar politikai felállás kapcsán, az a pártok gyakorlatilag teljes kiüresedése és a szervesebb képviseleti formák kialakítására vonatkozó motivációk teljes hiánya a közéletünkből.
A centrum is elmozdult
Abban az esetben is, ha kiderülne, hogy a Tisza egyfajta nemzetközi centrista vonalat vinne leginkább, akkor is érdemes felismerni, hogy ma már a nyugati technokrácia másképp gondolkozik mint a jobboldali populizmus / Trumpizmus / Kína felemelkedése előtt. Erre tökéletes példa Mark Carney kanadai miniszterelnök sokat pörgetett davosi beszéde is, amiben a világrend átalakulásának következményeit tárgyalta. Őt Ezra Klein nemrég úgy jellemezte “Carny is the establishment, a technocrat’s technocrat.” És valóban, egy liberális politikus, vaskos központi bankos háttérrel.
És ennek a globális világrend átalakulására vonatkozó reflexiónak a jeleit látni Orbán Anita és Kapitány István eddig bemutatott politikai gondolataiban is. Kapitány István a működő államot és a piacot, a korábbi progresszív ellenzéki mantrákkal szemben, összefüggésben beszélte el, kiemelve az egészségügyi és oktatási rendszerek szerepét, és nem az állami beavatkozást kárhoztatta önmagában, hanem annak célzását. Számomra különösen érdekes volt OA esetében, hogy a Nyugat melletti lehorgonyzáson túl, a “szomszédság” koncepciót helyezte középpontba, melyről egy az egyben Pap Szilárd tavalyi hírlevelének javaslatai jutottak eszembe:
A Tisza megítélése és a megfigyelő viszonya
A kampány önmagában erős fegyelmező erő a Tisza párton, szűkíti a komplex víziókról szóló beszéd terét. Az érdekekre vonatkozó döntéseiket sem fogjuk meglátni igazán, csak ha úgy alakul, kormányozni kezdenek. Az viszont már most látszik, hogy nem egyszerűen jellemezhető a politikai gondolkodásuk és a párt természete a korábbi kategóriáinkkal. Elmesélhető marad a nemzetközi multis irány, a régi Fidesz visszatérése, és egyébként egy szolidárisabb politikai-gazdaságtani hozzáállás is a Tisza politikájáról. (Talán pont ez a sokféleség fő jellemzője jelenleg.)
Ezen a ponton én úgy látom, egyfajta politikai Rorschach-tesztként1, a nyilvánosságban megjelenő jellemzések és elemzések, többet mondanak el rólunk megfigyelőkről, mint a pártról magáról.
Jelentektelen typo komment 😅
“Másrészről, a Tisza eddig bemutatott vezető tanácsadóit végiggondolva, a kép változatosabb, mintsem a Schell és a Vodafone sugallják elsőre Kapitány és Orbán esetében.” Ha nem tevedek csak siman Shell lesz az ;)
Külföldön élő magyarként nagyon értékesnek találom ezeket a cikkeidet, hogy képben maradjak az otthoni politikával. Köszi!