Mit tanulhatunk Az Árulókból politikailag?
Együtt ülünk a kerekasztal körül és próbáljuk bebizonyítani, hogy a másik volt először rosszhiszemű.
Az RTL-en fut Az Árulók reality műsor, melyről a korábbi években már beszéltünk a Belépési Küszöbben is, illetve a közösségi médiában is megosztottam egy-két gondolatot. Igazi guilty pleasure számomra ez a formátum, melyben a nyilvánosság különböző szögleteiből érkező szereplők közösen fedezik fel a saját és játékostársaik jellemét, a hatalom, a szimpátia és a rosszhiszeműség, az erkölcsösség és a számítóság különböző – játékon belüli – megjelenéseit. És persze mi is ezekről tudhatunk meg valamit, pluszban a szerkesztők-vágók szemüvegén át, az általuk kiemelt és elengedett történeteken keresztül. Az Árulók egy nemzetközi formátum hazai verziója, ami egy régi, számomra diáktáborokból ismert játékot (i.e. gyilkosos / vérfarkasos) vett alapul. Mégis, szerintem vannak okok, amelyek miatt itt és most ennyire működik kereskedelmi tévés reality-ként. Erről fog szólni ez a hírlevél.
A nyílt erőszak a társadalmaink közös tereiből ugyan teljesen kiiktatva nem lett, de legalábbis erős korlátok közé szorult. Az érdekek harca és az agresszió azonban nem szívódott fel. Átalakult. Nemrég a magyar értelmiségben tapasztalható változásokat ezzel kapcsolatban úgy próbáltam megfogalmazni egy ismerősömnek, hogy a kakasviadal, vagy macsó tesiöltöző hangulatát elkezdte átvenni a körmönfont modernista drámák, és persze a Mark Fishertől ismert vámpírkastély vibe-ja. Ez az, amiről a múlt heti hírlevelem alatt is próbáltam írni néhány hozzászólásban, miszerint mindannyian egyre inkább résen vagyunk, és alig várjuk, hogy leleplezhessünk. Igaz ez a nagypolitikai szinten, ahogyan a Fidesz szeretné leleplezni (vagy eljátszani a leleplezést), hogyan fizet valahogy mindenkit valaki külföldről, vagy ahogyan az ellenzéki oldalon évekig próbálkoztak különböző leleplezésekkel harcolni Orbánék ellen (eredménytelenül persze), a balosok meg folyton szeretnének leleplezni valamilyen érdeket vagy összeesküvést a nyilvánosságban szereplő emberek mögött, gyakorlatilag ideológiai színezettől függetlenül, hiszen a nyilvánosság hatalom, az ehhez való hozzáférés pedig ilyen: gyanús.
Persze van ebben érthető és értelmes intellektuális kétkedés, kíváncsiság: valóban képesek sok pénzzel és érdekkel önteni ránk ideológikus tartalmakat a világban, de a nagyrésze ennek a működésnek jobb- és baloldalon sem ez a szellemi oknyomozó kihívás, hanem a leleplezés kéje. Amivel aztán ráadásul meg lehet spórolni a valódi vitát és foglalkozást is. Ha kiderül, hogy az ukránok, az amerikaiak fizetnek, vagy a másik oldalon, ha kiderül, hogy valaki igazából rossz dolgokat gondol, vagy nem jó ember, vagy nem a saját teljesítménye vitte (kizárólag) előre, akkor megintcsak meg lehet spórolni azt, hogy komolyan vegyük — lelepleztük, átpolitizáltuk, átmoralizáltuk, job well done. Az Árulók adásaiban ezt a közösségi, össztársadalmi jelenséget láthatjuk mikroszkóp alatt.
Vigyázat! Ezután néhány spoiler van a hírlevélben Az Árulók negyedik évadának első hét részére vonatkozóan.
Persze a játék reality műsorhoz illő premisszája szerint zsigeri, univerzális emberi feszültségeket és működéseket látunk, de számos ponton explicit is kibukik a befolyása annak az időnek és a térnek, vagyis a mai valóságunknak, amelyben játszódik.
A játék elején Anger Zsolt, nem ismerve, vagy nem felismerve, a vámpírkastélyos idők szavát élből és ingerültséggel csapja le a vádat, mikor Mihalik Enikő, látszólag a semmiből, felkérdezi és megosztja gyanúját. Az aznap korábban lezajlott evezős csapatjátékra utalva Anger azt mondja: örülj, hogy sikeresen záródott a kihívás, nem estél be a vízbe és hagyjál ezzel a gyanúsítgatással. Mihalik sértve érzi magát, nem kapott egyenes választ és Anger ráadásul helyrerakta őt. Az általunk megismert felvételek alapján kijelenthető, hogy ennek az interakciónak az értelmezéséhez később a felvilágosult nyilvánosság felfogásából készen kapott gondolatmankót hívott le, amikor azt mondta este a szembesítő kerekasztalnál: Zsolt engem gaslightolt.
Nem érdemes fennakadni azon, hogy Mihalik mit is próbál elérni egy ilyen állítással egy játékban, ami a képmutatásra és a cselszövésre épül, hiszen ártatlan volt és őszinte kuszasággal játszott. Inkább tényleg csak az az érdekes, hogyan adnak új töltetet helyzeteknek divatosan túlhasznált, és bizony, az emberi feszültségek során érdekérvényesítési célt szolgáló, megbélyegző fogalmak. Anger ugyan felismerte a “gaslighting” ok nélküli használatának manipulatív hatását, de már esélye sem volt jóhiszemű közönség előtt megérvelni a saját ártatlanságát. A legtöbben Mihalik karakterizálásával mentek az interakciójukkal kapcsolatban. Angert a helyzet természetesen frusztrálta, és mivel a nyelvét és gesztusait ennek az áldozatiságot mindenek fölé helyező konfliktusrendezési kultúrának művelni nem tudta, kiesett. Azt hiszem, Anger és Mihalik interakciója, majd az, ahogyan a résztvevők rosszhiszeműsége letaglózta Angert, az kicsiben megmutatja miként elkerülhetetlen és mégis igazán mérgező a közéleti rosszhiszeműség.
Hiszen ez a nyilvánosságunk alapattitűdje. A kastélyba belépve Az Árulók játékosai erre figyelmeztetve vannak és még így is komoly meglepetésként éri legtöbbjüket, amikor ez a rosszhiszeműség valóban szembejön velük. Mit várunk akkor a nagyvilágban?
Én jódarabig a nyilvánosságban közéletről vitázó, tartalmat készítő, politikát csináló csekélyértelmű medvebocsként próbáltam bebizonyítani, hogy valójában ki vagyok, hogy valójában jót akarok, hogy valójában ártatlan vagyok. Tudtam, hogy az élet, hogy a politika nem pónifarm, mégis irracionálisan ragaszkodtam intézményekhez, formális közösségekhez, folyamatokhoz, a jóhiszeműség számonkéréséhez a vitákban és a munka önértékéhez. Nagyjából úgy, ahogy ebben az évadban Péterfy Bori árulóként is próbálta megtartani saját morális kereteit: nem dobja a busz alá árulótársait, kollégáit, barátait — de azért ravaszan és ügyesen játssza a játékot és a szerepét. Hiába próbálta ezt az elképzelését átadni azonban a meglehetősen antipatikus (Hajdú Péternél antipatikusabbnak lenni azért mégiscsak egy szint!) és leuraló Korom Gábornak, ő ezt a játékot az első pillanattól rosszhiszeműen, szűkösen, paranoidan játszotta.
Ha erősebb az áldozati vonal a személyes pszichénkben akkor talán inkább Anger Zsolt helyzetét érezhetjük magunkénak (jogosan-jogtalanul, az már más kérdés), megbélyegzik és sitty-sutty kiszavazzák. Ha eggyel több cselekvőképesség szorult belénk, akkor talán Péterfy Borival empatizálunk, aki tenné a dolgát, de a leuraló, okoskodó Felettes Én-nek, a kutyaidomár Korom személyében, esélye sincs megfelelni.
Mindannyian, akik a nyilvánosságban élünk (és igen, ez manapság többé-kevésbé mindenki), egy rosszhiszemű térben létezünk. Mindannyian rosszhiszeműek vagyunk és mindannyiunkkal rosszhiszeműek lesznek. Ebbe bele lehet csavarodni, kutatva és bizonygatva a valódit, az autentikust, az őszintét, az igazit — de van más lehetőség is.
Péterfy felismeri Korom jellemét és ugyan tart tőle, de el is tud vonatkoztatni, le tudja vetni magáról a hatalmát. Péterfynek a játék folytatásához volt szüksége erre, és talán ez az a képesség, amit valamilyen mindannyiunknak érdemes elsajátítanunk. Különösen nekünk, akik valamiért a természetszerűleg rosszhiszemű nyilvánosságban akarunk létezni, dolgozni, és csak csinálni azt, amit jónak látunk. Aztán az vagy támogatókra és közönségre talál (ha figyelmet érdemel vagy szerez), vagy elhal az érdektelenségtől.
Valami hasonlóról ír itt Pap Szilárd, amikor azt mondja engedjük el a közéleti vitáinkat oly sokszor meghatározó, önmagunkat és másokat egyaránt lekorlátozó, “intézményesült közösségi aktor” hiányában pusztán interperszonális téteket mozgató ideálok számonkérő tárgyalását, és forduljunk inkább a saját életünk leéléséhez valóban választ igénylő és érdemlő (személyes és közösségi) kérdések irányába.
Ez az impulzus éledezik bennem is, mióta felhatalmaztam magam arra, hogy ne bizonygassam többé elméleti álláspontjaim vállalhatóságát (miszerint a politika hobbesiánus / weberi / realista / posztliberális / elemző / történeti / stb. felfogása az emberi erkölcsösséggel összeegyeztethető) vagy az etikai, közösségi, szociális érzékenységemet (ahogy tettem ezt különböző balos közegekben 10+ éven át). Mióta nem próbálok megfelelni azoknak, akik nem ismerik az életem áldozatait, küzdelmeit, hibáit, sérüléseit, kompromisszumait és munkáját (és nem is mutatnak nyitottságot rá), azóta sokkal többet tudok gondolkodni arról, hogy milyen a jó élet. És sokkal többet is tudok tenni azért, hogy a saját és a velem kapcsolatban állóké (legyen az személyes vagy a virtuális térben létező) jobb legyen.
Bár nem biztos, hogy Az Árulókban sokáig húznám ezzel a stratégiával, az biztos, hogy a valóságban ahelyett, hogy folyamatosan résen vagyunk mások és a magunk életében, érdemesebb csak benne lenni.
Szombaton reggel érkezik a legújabb Belépési Küszöb adás Ambrussal és Botonddal, addig is a legutóbbi YouTube videómat a jó élet koncepciójának politikai szerepéről itt tudjátok megnézni ⬇️
A Kampányzajszűrőt, ami egy frissen elindult 2026-os kampányt elemző műsor a DW magyar oldalán, és amiben havonta találkozhattok velem, pedig itt tudjátok elkezdeni nézni ⬇️
Mindenképpen kellemes csalódás volt ez a cikk, mert az ajánlók, hírekben kiposztolt snittek alapján az Árulók a magyar kereskedelmi televíziózás egyik legingerszegényebb és legkínosabb műsora, valahol az Álarcos énekes (ez volt a totális agyhalál) és a Családi titkok (közepesen vacak forgatókönyvekhez pocsék színészi produkciók) között... viszont azt szoktam mondani, hogy egy műalkotást mindig a befogadó fejez be azzal, hogy értelmezi, és időnként ez nagyobb szelet, mint amit az úgynevezett készítő rakott bele. A te értelmezésed itt szerintem megteremtette az értelmét a műsornak is.
> Persze van ebben érthető és értelmes intellektuális kétkedés, kíváncsiság: valóban képesek sok pénzzel és érdekkel önteni ránk ideológikus tartalmakat a világban, de a nagyrésze ennek a működésnek jobb- és baloldalon sem ez a szellemi oknyomozó kihívás, hanem a leleplezés kéje.
Igen, ezzel nagyon egyetértek, ez egy nagyon hatásos személyeskedés igazából. Engem mint amolyan műkedvelő vitatkozót marhára idegesít (ahogy például az is, hogy "ha valamire itt és most nem tudsz példát mondani, akkor lelepleződtél, nem ér a neved"), de amúgy ezen a ponton már azt is kétségbe vonom, hogy a formálisan valid érvelésnek van bármiféle önértéke. Láthatóan baromi sokan azt gondolják kimondva-kimondatlanul, hogy nincs.
Amúgy személy szerint nagyon magamra ismertem Anger (nomen est omen) reakciójában, és ez nem nagy dicsőség. xD Mondjuk nem gondolom, hogy ebből olyan könnyű kilépni sem az egyéni, sem a környezeti adottságok miatt. Az fontos megjegyzés, hogy "nem is mutatnak nyitottságot rá". Ez tényleg így van nagyon sok esetben - de hogy küzdesz meg/nézel szembe azzal a helyzettel, hogy ugyanezek az emberek sokszor egyáltalán nem sajnálják az energiát arra, hogy másokat "informáljanak" rólad és ellened fordítsanak? Hogy eleve nem csak valakinek a véleményével vagy rosszhiszeműségével állsz szemben (amit viszonylag könnyű kezelni), hanem kvázi a reputációjával is, amivel olyanokhoz is elér, akik amúgy szövetségeseid lehettek volna?