Miért olyan nehéz elképzelni az Orbán-rendszer végét?
Az idei évben számos alkalommal voltam feltevője és válaszadója is a kérdésnek: lesz-e kormányváltás 2026-ban? El tudjuk-e képzelni? Kismintás szubjektív élményeim alapján, minél közelebb van valaki a közéleti nyilvánossághoz, annak alakítóihoz (vagy esetleg ő maga az), annál kevésbé tudja (vagy meri?) elképzelni az Orbán-rendszer utáni Magyarországot.
Az alábbiakban megosztom hipotézisemet azzal kapcsolatban, hogy miért alakult ki ez a kormányváltás-pesszimizmus a független/ellenzéki értelmiségben, majd amellett fogok érvelni, hogy a szakpolitikai kérdések mellett (helyett), ha valóban rendszerként — és nem pusztán leváltandó kormányként — tekintünk a Fidesz hatalmára, akkor nagyobb figyelmet és több energiát kellene fordítani Magyarország politikai szerveződésének normatív újragondolására is. Miért van ez így?
Azért, mert a 90-es rendszerváltás előtt idehaza is célként felvázolt, majd sajátos módon kipróbált, nyugati szabadpiaci kapitalizmus és versengő liberális pártdemokrácia kombója se nem egy vágyott alternatíva ma a magyar nép számára, sem nem kielégítő válasz az Orbán-rendszeren túli kortárs politikai-gazdasági valóság kihívásaira. A kérdés: lesz-e politikai gondolat a tiszás holdudvarban vagy az ellenzéki értelmiségi közegben egy új társadalmi megegyezésre? Olyanra, amely
kielégíti a kormányváltásnál erősebb politikai váltás, társadalmi átszerveződés iránti vágyakat;
innovatív ajánlat és nem pusztán visszatérés a pre-orbáni Magyarországra vagy a 2010 előtti politikai értékek koordinátarendszeréhez;
a szakpolitikai / kormányzati intézkedési szintnél elvontabb és nagyobb ívű válaszokat ad a hazai és geopolitikai kihívásokra, ideértve a népesség gazdasági, kulturális és spirituális szükségleteit is.
Miért nem tudjuk elképzelni az Orbán-rendszer végét?
Röviden:
a Fidesz mindent megtesz, hogy ne tudjuk elképzelni,
a szorongás rövidtávon kifizetődő figyelemgazdasági eszköz,
az ellenzék (egyelőre) nem teremtett hozzá átélhető történetet, vagy ha úgy tetszik ideológiai víziót, hogy mi jön ha már „nem-Orbán”,
kortárs nemzetközi mintánk pedig politikai oldalak szintjén sincs, nem hogy össznemzeti szinten.1
A Fidesz érdekei és a figyelemgazdasági kifizetések
Amikor az Orbán-rendszer dekadens korszakáról írtam pár hete, akkor pontosan arra a jelenségre is próbáltam rámutatni, hogy minél inkább repedezik és van „leszálló ágban” (Tölgyessy) a jelenlegi hatalmi struktúra, ellentmondásos módon, annál inkább megmutatja erejét és valóját is.
Ez pedig a politikai képzelet kontrollálásában és alakításában brutális erővel látszik.
„Nem tudom elképzelni, ahogy Orbán (békésen) átadja a hatalmat.”
Biztos sokan hallottátok ezt a mondatot mostanában. Számos cikk, podcast és személyes beszélgetés tárgya. Ebben sűrűsödik össze az a pesszimizmus (ami persze realizmussá válhat), amelyet egyrészt valós tapasztalatok táplálnak az Orbán-rendszer hatalmi önkényének korábbi kifejeződéseiből és jelenlegi erősödéséből, másrészt viszont azt gondolom, diskurzív téteket is felfedezhetünk ebben a hozzáállásban.
A közvélemény “paráztatása” vagy “hiszterizálása” ugyanis a megszólalók számára egy (legalábbis rövid távon) kifizetődő, hosszú távon pedig meglepően kevés kockázatot rejtő keretezés. Mivel az ellenzéki közvéleményben, kattintásokban és adományokban is jól mérhető a hisztérikus anti-Orbánizmusra való fogékonyság, így ezek a megszólalások és narratív keretek figyelmet és erőforrásokat jelentenek a mában. Ha nem jönnek be, meglátjuk mi lesz holnap. Ha pedig megvalósulnak mégis, ezek a most még túlzottan riasztónak tűnő feltételezések, akkor egyrészt én megkövetek majd mindenkit e téren, másrészt, aki korábban figyelmeztetett a veszélyekre, az annál inkább igazolva lesz majd visszamenőlegesen.
