Ha nekik nem vagy jó, csak legyél jobb náluk.

Egyéni cselekvés és felelősségvállalás nélkül nincs közösségi siker sem. Ezt nem értik a baloldalon.

Úgy hírlik, hogy ezen a héten 150 millió dollárért vásároltak meg egy Substack motoron futó médiavállalkozást, a The Free Press-t. Ez az a lap, amit Bari Weiss és párja Nellie Bowles azután alapított, hogy 2020-ban Weiss egy nyilvános felmondólevélben jelentette be távozását a New York Times-tól, és inkább elkezdett hírlevezni. Eléggé bejött. Nem csak a lapját vásárolta fel a Paramount, de a CBS hírigazgatója is lesz, miközben az FP felett is megőrizheti a teljes szerkesztői kontrollt (legalábbis ez az állítás most.)

Persze bőven lehet kritizálni ezt az újságot. Bár centristának mondják magukat, egyértelműen nyitottabbak a jobboldali határfeszegetés, mint a balos kísérletezés irányába (ld. például a Mamdani kampányról szóló anyagaikat), megvannak a maguk túlhangsúlyozott és elfogult témái (Izrael-Palesztin konfliktus) és önmagában az anti-woke álláspont is elég kiszámíthatóvá és vékonnyá tud válni. (És persze én közelében se vagyok, hogy a legtöbb amerikai belpolitikai kérdésben meg tudjam ítélni a munkásságukat.) Mégis, ahogy olvastam a hírt azon gondolkodtam: miért hat rám ez pozitívan, miért szurkolok neki, hogy ez egy jó döntés legyen, és érzek elismerést az iránt, amit felépítettek?

Nem biztos, hogy ennyiről van szó, de ezek miatt biztosan:

1. azért, mert konfrontatív, “problémás” álláspontokat képviselő nőként, olyan intézményt épített(ek), amit nem csak a piac, hanem sokkal inkább az előfizetők brutális száma árazott be értékesnek, azzal, hogy a legnagyobb előfizetői bevétellel rendelkező Substack lettek;

2. irigylésreméltóan mernek kísérletezni és ehhez nem kattintás- és hirdetés alapon teremtettek lehetőséget, hanem jórészt az olvasói-hallgatói elköteleződéssel (egyébként ezen a héten, október 12-ig ingyenesen olvasható minden anyaguk, szóval érdemes most ránézni);

3. azért, mert vitákat szerveznek, és amiért vitatkozva írnak újságot, és ezek nem finomkodó “diskurzusok”, hanem sokszor tényleg érzelmeket és értelmet egyaránt mozgató, írott, élő műsoros vagy eseményes formátumok;

4. azért, mert van mondandójuk nem csak bel- és külpolitikáról, de felvállalnak megosztó álláspontokat mindennapi élettel és kultúrával kapcsolatos kérdésekben is, mozgatják a kortárs referenciákat világnézeti álláspontok kifejtésére;

5. just love to see a girlboss winning.

+1) És akármennyire is bénán hangzik, de ott van az egészben (nevezze aki akarja úgy, ahogy), a mainstreammel, a safe space kultúrával, vagy a woke-kal szembeni kiállásuk.

Erről idehaza beszélni mindig furcsa, feszítő és óvatos is vagyok vele, mert tényleg 16 év Orbán-rendszer után nem ez a legnagyobb problémánk. És főleg riaszt, amikor puzsérista köntösben a nőkkel való tiszteletteljes (nem-szexista) bánásmódot is kidobnák a woke-al együtt. De attól még létezik. (És az egyik tippem, ha kormányváltás lesz 2026 tavaszán, akkor az összes belső mérgével és ellentmondásával erősebben fogja kifejteni hatását mint eddig, hiszen megszűnik a nagyobb átfogó politikai energiákat magába szívó Halálcsillag, vagyis az Orbán-rendszer.)

Az ön-és közösségi túlfegyelmezés, a résen levés, a kontroll iránti pszichoszomatikus vágy ott van az értelmiség határhúzogató moralizálásában, ott van a baloldali szervezetek importált kultúrharcaiban, a terápiás nyelvezettől átitatott politikai gondolkodásban, és ott van a mindennapi interakcióinkban is. Sokszor szinte észrevehetetlen az a kreatív energiákat, produktív konfliktusokat és kockázatválallásokat lefojtó működés, amit azok, akik viszont megtapasztalják a rendreutasító és rosszhiszemű végét ezeknek a mechanizmusoknak, nagyon is látnak.

Fogalmam sincs mik voltak Bari Weiss valódi indokai a Substack-re vándorlásban, hogy mi igaz és mi nem a nyilvánosságban megosztott élményeiből, de egyáltalán nem nehéz elképzelnem, hogy nagyjából az és úgy történt, ahogy beszél róla.

Részlet Bari Weiss NYT-tól búcsúzó leveléből.

Méghozzá azért nem, mert ezek a gyakorlatok és élmények ismerősek abból, ahogy a progresszív tanárok és közéleti szereplők működtek Cambridge-ben (ezen élményeimről anno angolul írtam blogot, most itt elérhetők az előfizetői archívumban). És a hazai balos-progresszív körök dinamikáiból és abból, ahogy az ezekben szocializálódott emberek jórésze mozog. Ami Weiss esetében a céges Slack-en hagyott fejsze emoji, az nálunk a Discord-on odabiggyesztett halálfej reakció, ami Amerikában a Twitter (volt), az nálunk a közösségi média, a Facebook-csoportok és mémoldalak világa, ahol névtelenül lehet teret adni annak, amit személyesen soha fel nem vállalnának. Mindenhol megvannak azok az online terek, ahol önálló gondolatok megfogalmazása helyett lehet továbbosztani, nevetős meg dühös emojizni, meg +1-ezni az épp divatos álláspontokat. És onnan már nem nehéz feladni az önálló véleményalkotás terhét, összerakni a hangulat- és erőviszonyokat, ami aztán a személyes interakciókban is lekövethető. Egyébként valószínűleg hasonló és egyénileg teljesen érthető és együttérzést kiváltó okokból mint, amikről Weiss is írt: közösségigény, státuszféltés, alacsony konfliktustűrési küszöb, stb.

Egy ponton azonban mind felelősek is vagyunk önnön gyöngeséigeinkért, akármennyire is érthetőek és megmagyarázhatóak, ha közösségileg hátráltatják az őszinte beszédet, a produktív munkát vagy éppen a hatékony politizálást.

---

Miért nincs (sikeres) posztliberális baloldal (Magyarországon)?

Ahogy gondolkodtam a progresszív vámpírkastély vibeok továbbélésén, évtizedes hatásain, elém került, amit a Gemisten Techet Péter írt arról, hogy az anti-identitáspolitikai baloldalnak választói célzás szempontjából kevés értelme van. Ezzel nagyrészt egyetértek, de van szerintem még bőven más tényező is abban, hogy a baloldal olyan sok helyen megválaszthatatlan, vagy legalábbis, hogy a poszt-liberális időszakban küszködik.

Ennek egyik része összefügg Techet elemzésével, hogy nem igazán van saját ajánlata a “jó életről” a baloldalnak. (Ezzel kapcsolatban hamarosan érkezik egy hosszabb YouTube-videóm is.) Mivel a konzervatívabb balosok konzervativitása körülbelül abban merül ki, hogy a kultúrharcból átveszik a jobbosabb policy álláspontokat, ezért nyilván az “eredeti” opció autentikusabb (és választhatóbb) marad. Egy másik része azonban arról szól, hogy mennyire gondolkodik tisztán egyénről, közösségről és cselekvési terekről a baloldal.

Ez onnan jutott eszembe, hogy a héten Hasan Piker járt Ross Douthatnél, aki ugyan az egyik leginkább provokatív, határfeszegető (és egyébként egyfajta követhető életmódot is modellező) balos, mégis produkálta a progresszívek egyik legirritálóbb intellektuális gyöngeségét. Lásd az alábbi podcast-leiratban ezt a részletet ⬇️

A teljes beszélgetés nem hozott lázba, de ez a pillanat megragadt bennem, mert Douthat tökéletesen kapta el a progresszív/balos politikai gondolkodás és retorika zavartságát.

Számtalan példát tudok felidézni személyesen is, ahol a kedves progresszív érvelő/érdekérvényesítő, legyen az politikai, magánéleti vagy munkahelyi helyzet, azzal próbálta igazát legitimálni, vagy az állításból fakadó potenciális konfliktust hárítani, hogy azt eltávolította magától és általánosabb érvényűként mutatta be.

“Kialakult az a vélemény...” “az a döntés született…” “többekben felmerült…” “úgy érzik többen” vagy a kedvencem: “van egy közös megértés arról…”

Az, hogy ki miért fogalmaz így egy adott helyzetben, ott persze a véletlen, a hanyagság, a felszínesség és a sunyiság mind okok lehetnek, azonban Douthat tökéletesen érzett rá a mögöttes motívumra: az egészben ott van a felelősséghárítás ösztöne.

Ugyanis nem ugyanazt a kockázatvállalást és beleállást jelenti kimondani, hogy “én ezt és ezt gondolom” – például itt a podcastbeszélgetésben, hogy “kedvelem Luigi Mangionét”–, mint az, hogy egyénként a véleményünket becsomagoljuk és pajzsként egy fiktív közösség sajátjaként fogalmazzuk meg “sokan úgy vannak vele, hogy…”, a példánál maradva, “sokan azt gondolják, hogy van mit értékelni Mangione tettében”.

Valami ilyesmit játszanak a nagypolitikában is a politikusok persze, amikor a népről, vagy a képviselt csoportjaikról beszélnek (bár ott is ez igazán akkor tud működni ha van valamilyen valódi választási legitimáció is). De egészen máshogy áll ehhez bal-és jobboldal. A jobboldali posztliberálisoknál elképesztően erős politikai voluntarizmust látni, a struktúrák, a kultúra, a társadalom megváltoztatására nem csak erős javaslatokat tesznek, de azt is mondják, képesek lennének rá, ezek elérhetőek, akaraton és erőn múlnak. A képviselet fikcióját a cselekvőképességhez szükséges eltökéltség, vágy, remény megteremtéséhez használják. A baloldal esetében viszont sokkal szűkebb az elképzelt cselekvési tér. A baloldal kudarcok és bukások története, azonban ebből manapság sokszor nem erőt, hanem inkább feljogosítottságot merítenek saját történetükhöz. A képviselet fikciója pedig ez esetben az elnyomottak, meghurcoltak, marginalizáltak nevében való beszéd, az elismerés gesztusának megteremtéséhez használt eszköz. Ezzel párhuzamosan implicit (de sokszor explicit) módon a világ megváltoztatásának lehetősége pedig horizonton kívül kerül, ahogy a politikus, vagyis az egyén e téren létező felelőssége is.

Nem gondolom, hogy ez a megoldás a baloldal gondjaira, de ha a posztliberális, vagy konzervatív baloldalból nem az sugározna, hogy egyszerűen alkalmazkodik egyfajta elnyomotti csoport kulturális preferenciáihoz (ami a legtöbbször valamilyen elhanyagolt munkáscsoport), hanem azt lehetne érezni, hogy saját értékeit, érdekeit képviselik a politikusai, amelyek érvényre kerüléséért szállnak be a politikai harcba, talán már hihetőbb (és megválaszthatóbb) volna. Mert amíg ebben a hozzáállásban marad, addig valójában a baloldal maximum áthelyezi politikai képviseleti hozzáállását a progresszív identitáspolitika alanyairól (menekültek, melegek, nők, stb.) egy másik csoportra, de a politizálás céljáról nem nagyon állít inspirálóbb újdonságot.

Ezért sem hiszem, hogy jófelé kapisgál Ezra Klein, amikor a Demokrata Párt problémáira az az egyik megoldási ötlete, hogy konzervatívabb államokban indítsanak újra pro-life jelölteket. A választók, ahogy a Gemisten nagyon helyesen írják, nem hülyék. Nem azt akarják, hogy a személyes policy preferenciáikat tökéletesen leképező jelöltet kapjanak, azt viszont egészen jogosan várják a politikusoktól, hogy személyesen és teljes mellszélességgel beleálljanak a politikai munkába, hogy az életük megváltozhasson.

Amíg a progresszívek nem tanulják újra a személyes felelősségvállalás nyelvét és gyakorlatait, amíg jobban félnek a cancellelődéstől, mint a középszerűségtől, addig kevés fejleményre számíthatunk.

---

A nem-Swiftiek kedvéért a cím az új album egyik leginkább megosztó, de szerintem nagyon fun számából származik:

---

Szegediek és környékbeliek figyelmébe: egy hónap múlva, november 6-án lesz egy élő közönség előtti podcasztbeszélgetés velem a Törpében, várunk szeretettel mindenkit!

---