Zavarba ejtő, tekintve, hogy jórészt ebből élek, de ahogy többet és többekkel beszélgetek politikáról, egy kicsit el is megy tőle a kedvem. Persze aztán mindig jön egy igazán lelkesítő esemény, vagy személyes találkozás és ez visszaránt. Azonban egy ideje nem is arról van szó, hogy szellemileg ne kötne le (hiszen kiemelkedően izgalmas időszakban élünk még mindig), hanem érzelmileg megterhelő a közéleti interakciók performativitása. A legtöbb politikai megnyilvánulás a publikus térben ugyanis valahogy pont a lényeget mellőzi. Amikor legalább valamennyire ismerem ki és sejtem miért ír (mond), akkor mást és máshogy olvasok (hallok), mint távolabbról, de az előbbi befogadási élményeim – és a politikai gondolkodás története illetve az értelmiségi mezőharcok szociológiája – nyomán felteszem, az idegen, ismeretlen szerzők esetében is más, aki közelebb van, többet / mást ért mint én. Irónia és távolságtartás nélkül gyorsan szűkössé válik a véleményipar.
Amikor teljesen hétköznapi politizálásokba csöppen az ember, ott is nehéz valóban és valódian jelen lenni. Hisz egymás élettörténetének, erkölcsi és egzisztenciális tétjeinek ismerete nélkül maximum különböző mértékben igaz tényekkel és retorikailag helyes érvekkel tudunk dobálózni, nem találkozunk, nem politizálunk, vagy amennyiben igen, az inkább a tömeg tagjainak találkozása és együttmozgása, mint bármi más. Ezért nem is értem soha igazán, amikor a személyeskedés mint a racionális párbeszédből abszolút diszkvalifikáló tényező merül föl egy-egy vitában. Persze magam is rosszul vagyok a hiperprogresszív stílustól melyben pusztán az álláspont kifejtőjének szubjektumpozíciója alapján igazolható (vagy hagyható figyelemen kívül) egy gondolat – de ha a személyeskedés részeként nem csak a sértéseket, pletykákat, hanem egy egyén beszédpozíciójának teljes társadalmi kontextusát elkezdjük kidobni az ablakon, az sem visz előrébb.
Persze én is örülnék ha a különböző kisebbségi, elentmondásos, népszerűtlen, stb. véleményeim kapcsán több tartalmi visszajelzés lenne, mint ahányszor megfogalmazásra kerül hogy kisujjeltartós sznob vagyok, aki biztosan ezüstkanalas budai puccba született és ezért sose kellett megdolgoznia semmiért. (Egyébként ennek az első fele többé-kevésbé stimmel, anélkül is, hogy az utóbbinak bármi igazságtartalma volna.) De nem tudok hibáztatni senkit amiért ezekhez a gondolati sémákhoz nyúl, hiszen hiába szeretnék én másképp beszélgetni politikáról, ha egyszerűen a politikai agy, és a politikai diskurzusok valósága más.
Bár az elemzőműsorokban ritkábban kerül elő, valójában a politikai kommunikációban, kampányokban, tanácsadó munkákban a politika szubjektív, érzelmes, irracionális része iszonyatosan fontos. Én is mindig emlékeztetem erre magam mielőtt bármilyen absztrahált vagy világnézeti vitába belemennék, vagy elkeserednék azon, hogy félreértenek, félreismernek. Számos kutatás ismert arról, hogy mennyi mindenre képes az agyunk azért, hogy elkerüljük az ellentmondásokat, hogy fenntartsuk a meglévő pártos elköteleződéseinket, szimpátiánkat egy politikus iránt, ésatöbbi.
A hírlevél további részét, melyben egy friss olvasmányom alapján írok a politikai viták természetérők, az előfizetők érik el. Nagyon köszönöm a támogatásukat. Ha téged is érdekelnek a további gondolataim és tartalmaim, akkor szeretettel várlak az előfizetők között. Itt tudod elolvasni miért van előfizetés és mivel jár.
