Az elitről az elitváltás küszöbén
Február elején a Liget Műhely akadémiájának vendége voltam, ennek köszönhetően pedig volt lehetőségem gondolkodni az elitünkről, elitjeinkről, egy potenciális elitváltás küszöbén. Bevezetésként ajánlom Csury Balázs vitaindítóját, alább pedig az élő eseményen elhangzott hozzászólásom szerkesztett változatát olvashatjátok.
Az elemzéseimet a ti támogatásotoknak köszönhetően tudom készíteni, ha teheted, kérlek támogass azzal, hogy feliratkozol, esetleg előfizetsz. Extra tartalmakkal hálálom meg, mint például ez a teljes terjedelmében előfizetők számára elérhető írás is.
Itt írok bővebben arról miért van és mivel jár az előfizetés.
Elitista voltam, míg meg nem ismertem az elitet
Az elit és az elitizmus kérdéséhez fűződő viszonyomat elsősorban a saját élményeim határozzák meg. Ezeket egyrészről a brit elitegyetemi szférában szereztem, másrészről a budapesti (elit)értelmiség bizonyos részeivel (elsősorban a progresszív politikai, “civil”, médiamunkás és művészeti közeggel) való találkozásaim jelentik, míg Magyarországot jelenleg kormányzó, illetve a leváltására készülő jobboldali elitekkel, és az üzleti világgal jóval kevesebb informális kötődésem van.
Kár lenne tagadni, hogy az elmúlt bő 10 évben ezek az élmények összességében egy kiábrándulás történetévé állnak össze. A kiábrándulásom természete egyrészt gyakorlati, szociokulturális jellegű, másrészt elméleti természetű. Fokozatosan szembesültem azzal, hogy milyen rossz személyes működések mérgezik az emberi viszonyokat, hogy milyen kevesen vannak jól itt más közösségekhez képest, és ezzel összefüggésben elkezdett feltűnni milyen szegényes a progresszív elitek nyilvános ajánlata a jó életről. Erről lásd bővebben ezt a videómat:
Ezek a hiányosságok olyan közösségi normákra és értékstruktúrákra vezethetőek vissza, melyekben igazából, jobban belegondolva, kódolva voltak a problémák. Az általam jobban ismert újbaloldali ‘elit’ világában például kikerülhetetlen a sikertelenség önsorsrontó dicsőítése. Ez felmenti a különböző szereplőket, például a politikai erőtlenségből vagy egzisztenciális fenntarthatatlanságból fakadó vereségek iránti felelősség alól, és a helyzeten való változtatásért tett cselekvésre sem motivál.
A sikertelenség apoteózisa egyéni és közösségi szinten is önfelmentő és önigazoló a progresszív elit liberális részein, mondván nincs hatalmunk, de az igazság nálunk van, míg bal felé mozdulva már egyenesen morális elvárássá, a piaci megélhetés megvetésévé alakult. Sosem fogom elfelejteni, mikor húsz-huszonegy éves korom körül szembesültem vele, hogy az újbaloldali elitértelmiséget kitermelni hivatott szakkollégiumban a pályakezdés idején nem a lehető legnagyobb társadalmi hatás vagy egyéni siker irányába próbálják terelni a fiatalokat, hanem “anti-karrier expó” szerveződik, bemutatva azokat az ideológiailag elfogadhatónak tartott munkalehetőségeket, mellyel erkölcsileg vállalható, és jórészt a piaci versenytől védett helyeken lehet dolgozni. Persze ez csak egy anekdotikus példa, de ha már az elitről és annak újratermelésről gondolkodunk, akkor az ezen szerepet a magyar egyetemi struktúrában betölteni hivatott (rendszerkritikus) szakkollégium működése szimptomatikus, és egy tágabb baloldali-progresszív önbizalomhiányról és önfelszámolásról is beszél.
Az óellenzéki / progresszív elit eközben komoly politikai hibákat is vétett, ez pedig a másik, elméletibb kritikámhoz vezet.
