A forradalmat nem fogják közvetíteni
A tavaly téli tüntetéshullám következményeiről, természetéről és elhalásának okairól már nagyon sok írás született, én amellett szeretnék érvelni, hogy ez a mozgalmi, utcai intermezzo sajnos csak méginkább az online térbe terelte az Orbán-rendszerrel szembeni ellenállást. Alapvetően az élő tüntetésközvetítések felpörgésének jelenségét fogom elemezni, hogy ha már ennyire elterjedt ez a formátum, akkor legalább a baloldalon újra elgondolkodjunk azon, valóban a mi céljainkat szolgálják-e ezek a közvetítések.
A tudósítás és a közvetítés persze elkerülhetetlen, nagy valószínűséggel a következő években is megtalálhatóak lesznek a tüntetők által feltöltött tartalmak a „közösségi médiában”, ez ellen nem sok esély van hatásos kritika kifejtésére. Sokkal aggasztóbb viszont, hogy a decemberi tüntetések során és azt követően az újságírók és véleményvezérek is úgymond profi tartalommá alakították az élő közvetítéseket.
A jóindulatú cél persze az, hogy minél többeket elérhessünk, hogy akár a közvetítések hatására a helyszínen is megjelenjenek a nézők: ez decemberben többször is megtörtént, elég csak az Orbán arcába nyomott „facebook live” mozgósító hatására, vagy a gyorsan iránytváltoztató és olykor eszkalálódó tüntetések alkalmával az élő közvetítések és „percről percre” cikkek hasznosságára gondolni. Mostanra azonban ezek az élő közvetítések már nem számítanak újdonságnak, és széleskörű offline mozgalmi közeg híján csak élősködni tudnak az elszórt tüntetéseken, flashmobokon, kattintást és nézőket generálva a közvetítő oldalon, miközben magukon az eseményeken kevés a résztvevő.
Az élő közvetítés tavaly még egy viszonylag friss és kreatívan használt motivációs eszköz volt, de mára inkább a tüntetéseken való részvétel szükségesség-érzetét tovább gyengítő tartalommá vált: „Nem hiszem, hogy kimegyek, majd nézem közvetítést és ha lesz valami izgalmas, lehet kinézek”.
A rendszeresített, kiszámítható tüntetésközvetítés ezt a tudatállapotot erősíti bennünk.
Nem véletlen, hogy volt olyan pillanat, amikor az ellenzék március 15-i tüntetésén gyakorlatilag kevesebben voltak, mint ahányan pontosan ugyanakkor az interneten követték az eseményeket. A kattintások száma persze a közvetítések készítőinek érdeme, de nem hiszem, hogy azoknak a közvetítéseknek, amelyek nem szolgálnak stratégiai vagy mozgósítási célokat – tehát pusztán az online hozzáférést könnyítik meg -, a valódi ellenzékben, vagy akár csak a jelenlegi rezsim leváltásán gondolkodó baloldaliaknak örülniük kellene. Hiszen ezek az élő közvetítések tovább erősítik azt a globálisan megfigyelhető trendet, amely a politikát a részvétel lehetősége helyett a fogyasztás szabadságán keresztül mutatja be a nép számára.
„Nehéz erős pártokat építeni akkor, amikor a politikából sportlátványosságot csinálnak” (Peter Mair)
A képviseleti demokrácia intézményeinek kiüresedése persze nem újdonság, Peter Mair politológus már a 90-es években figyelmeztetett, hogy a klasszikus tömegpártok eltűnésével, a politika szakértői fordulatával együtt járt a média fokozott szerepvállalása is. A Mair által használt kutatások szerint a nyugat-európai demokráciákban a választópolgárok nagy része elvesztette korábban szoros pártkötelékeit, ezzel együtt a választási preferenciák ingadozóbbak lettek és egyre többen a választási kampány utolsó fázisában, vagy már csak a választás napján döntik el, kire fognak voksolni. A pártok pedig ezzel párhuzamosan kiszolgáltatottabbá váltak a befektetők, a reklámok, a média, később pedig az internet világának.
A választók egyre inkább úgy érezték, elég ha nézőként és nem pártok támogatóiként vagy aktív polgárként vesznek részt a politikában.